Az Úr áldotta Balaton a mi otthonunk

Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek.

Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont.

Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt:

Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál – itt biztosan boldogok az emberek.

Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak.

De az Úr nem sietett.

Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.

Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!

Adjon Isten neked is! – válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? – kérdezte sietve Szent Péter.

Az bizony messze – felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek.

Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.

Forrás: Úrkút Közösségi Ház

Olvasson még több helyi legendát:

Helyi legendák: ufók és baljós árnyak Veszprém megyében >>

Inkább halon élj, mint a halak egyenek meg, avagy a szigligeti lányrablás története >>

Amikor a Bakonyban még vad toportyánférgek és óriások éltek >>