A végére maradt az aduász (képgaléria)

A legendás amerikai együttes, a Toto nem skatulyázható be, a VeszprémFest záró napján pedig bizonyították, hogy megőrizték azt a szoros kötődést, ami a közönségük és közöttük mindig létezett. Az emberek a szükségtelen körítés helyett a színpadon történtekre figyeltek: egy szerteágazó zenei struktúrára, egy bandára, aminek a neve egyet jelent a precízen kidolgozott, stílusokon átívelő dalokkal és egy roppant magas szintű hangszeres játékkal.

A Totót fiatal, de rendkívül tehetséges stúdiózenészek hozták létre, hogy aztán a lassan fél évszázados pályafutásukat hullámvölgyek és óriási sikerek egyaránt gazdagítsák. Noha azóta sok mindenen mentek keresztül, tagcserék, halálesetek, feloszlások és újjáalakulások szegélyezték az útjukat, megmaradtak azon kevés csapat egyikének, amely képes volt beépíteni a munkásságába a változó trendeket, miközben ma is a saját szabályrendszerük szerint játszanak, ha úgy tetszik: nem adnak mások véleményére. Az időnként fanyalgó kritikusok nem is bántak velük mindig kesztyűs kézzel, a kaliforniai alakulat ugyanakkor ma is aktuális és sikeres, helyet is követeltek maguknak a glóbusz legjobb zenekarai között. A pop, a soul, a funk, a progresszív és a hard rock, az R&B, a blues és a jazz elemeit ötvöző muzsikájukkal több mint negyven millió lemezt adtak el, tucatnyi világslágerrel jelentkeztek, egy rakás Grammy-díjat tettek zsebre, és tizenöt éve bekerültek a Musicians Hall Of Fame-be. Igaz, hogy az eredeti felállásból, a középiskolai baráti társaságból mára csak Steve Lukather maradt hírmondónak – na, jó, a csapathoz 1986-ban csatlakozott Joseph Williams, Lukather életre szóló barátja is „régi bútordarab” –, az új felálláshoz tartozó zenészek tudása is garancia arra, hogy a földkerekség csaknem összes jelentősebb színpadán fellépett Toto a reneszánszát éli, az egyik legnépszerűbb és legkeresettebb koncertzenekar.

Jóllehet az ipart régóta űző együttes munkásságának csak egy kis szeletét ismerem, az itteni estjük legfontosabb pillanatainak felidézése kizárólag szuperlatívuszokban tehető meg. Talán nem voltam egyedül az – időjárás miatt a Veszprém Arénába költöztetett – eseményen, akinek néhány szám ismeretlen volt, a csapat élőben mégis annyira szerethetővé vált, hogy valódi koncertélményhez juttatott. A publikum persze leginkább a régebbi és ismert dalokat várta, másodikra meg is kapták azt a Hold the Line-t, ami minden idők egyik leggyakrabban megszólaló rockdala – amit a rádiók ma is rongyosra játszanak –, majd az együttes szép finoman egy-két frissebb témát is beleszőtt a kedvencek mellé. A nagy slágereik közül "leporolták" az I’ll Be Over Yout, a Stop Loving Yout, az I’ll Supply the Love-ot, a Georgy Porgyt, ám felcsendült egy Jimi Hendrix és egy The Beatles feldolgozás is. A zenészek elképesztően komoly produkciót tettek le az asztalra, jelezvén azt is, hogy nem csak a múltból élnek. A színpadon kreatív energiák cikáztak, a dalok hol keményen szóltak, máskor meg kellemesen lágyan, a progresszivitás és a szilajság néha világzenei hatásokba hajlott. A Földet már többször körbe turnézó Toto mifelénk is érzékeltette, hogy továbbra is szereti a dallamokat, az összetett zenei alapjaik még mindig a megkülönböztető jegyeik, miként a nagy harmóniák és a jazzes énekmegoldások. Ám hiába jöttek a lélegzetelállító hangszerelések, az érdekes ötletek és a remek vokálok, hol a melankolikus, hol pedig a szárnyaló gitárfutamú nóták maradtak a fókuszban. A közönség figyelme az eltérő stílusok dacára a zenére irányult, az nem maradt másodlagos, nem szorult a körítés mögé, mert a színpadkép felettébb egyszerű volt. Maradt hát a zene a középpontban. Érezni lehetett, hogy a színpadon varázsló embereknek más elképzelése van a zenélésről, mint a legtöbb mai muzsikusnak. Az esten mindenki megértette, hogy a gitáros-énekes Lukather miért a világ egyik legprímább sessionzenésze, aki eddig 1500 lemezen működött közre és játszott például Michael Jackson, Elton John, Eric Clapton és Lionel Richie oldalán is. Williams páratlan hangja is kellett ahhoz, hogy a zenéjüket elhozzák a több generációt felölelő közönségnek. Ám a Toto sokszínűsége a tagok gazdag zenei tapasztalatán is nyugszik.

A koncert végére maradt még egy igazi gyöngyszem, a Rosanna, ami mai napig gyakori vendég az éterben, majd „zárszóként” érkezett az aduász, az örökzöld megasláger, az Africa, aminek sorait mindenki csillogó szemmel énekelte. A kortalan dallal (…ami majdnem lemaradt az 1982-ben keltezett, IV-es számú albumról, mert a zenészek úgy érezték, nem az igazi) valamennyi jelenlévő azonosult, de ez nem is csoda, hiszen a boldogságot sugárzó – egy kitalált világról szóló örökzöld az egész egyetemes popkultúrára is hatással volt.

A Toto a királynék városában bepillantást engedett páratlan és máig töretlen karrierjébe. Noha a mögöttük hagyott évtizedekben – szinte szó szerint – mindent átéltek, nem számított, hányszor rángatták őket a bitófa alá, elpusztíthatatlannak bizonyultak, sosem voltak képesek meghalni. Persze, ne is hagyják sosem abba – az emberek Veszprémben is imádták őket.