Ezt egy életen át kell játszani: beszélgetés Csepregi Évával

– A naptára a Neoton által tele van fellépésekkel, mintha kimeríthetetlenek lennének az energiatartalékai. Hogy bírja mindezt fizikailag, van netán valamiféle titka?

– Bennünket a zeneszeretet hajt, és az, hogy imádunk a színpadon lenni. Jó együtt dolgozni, feltéve, hogy munkának nevezhető a szórakoztatásunk. Szeretjük a dalainkat, miként a közönséget is, akik régóta kíváncsiak ránk, a szerzeményeinkre, s mert az eseményeken sok fiatallal találkozunk, úgy tűnik, az is időről időre megújul. Veszprém gyönyörű város csodás kulturális élettel, remélem, most is sokan nosztalgiáznak majd velünk. Visszatérve a kérdésére, egyrészt a hétköznapok során tartalékolni kell az erőt, aztán összpontosítva készülni az estre, másrészt nem szabad megváltozni. A nótáinkban ott az élet, az érzés, amit közvetítenünk kell.

– A koncerteken ma is az az érzés keríti hatalmába, mint egykor; egyáltalán mit ad önnek a zene, a színpad?

– Még mindig varázslatos dolog emberek előtt állni, függetlenül attól, hogy tízezren vannak a nézőtéren, mint a januári nagykoncertemen, vagy tucatnyian egy bulin, ahová meglepetésvendégnek hívnak. Bölcsen kezelem a koromat, miként a tehetséget, amit kaptam. Az ember mindig többet akar szippantani a színpadi miliőből. Engem ez éltet. Az izgalom azért továbbra is ott van bennem, igaz, mára megtanultam bánni a terhes lámpalázzal. Régen ugyanis mindig nagyon izgultam. Nekem sosem a díjak voltak fontosak, hanem a közönség. A zenével pedig úgy vagyok, mint az élőlények a vízzel: ha nem hallom magam körül, olyan, mintha távozna belőlem az élet.

– Mikor látni, mindig jó kedvű, lelkes és lendületes, folyton mosolyog. Honnan a páratlan életszeretete, amit mintha misszióként sugározna?

– Pedig néha velem is előfordul, hogy bosszankodom, de mikor olyan a kedvem, eszembe jut, hogy kevés időnk van a Földön, kár lenne azt búslakodással tölteni, jobb úgysem lesz tőle. Nemrégiben azért kicsit mérgelődtem, mikor belehajtottak az autómba. A helyszínen el voltam keseredve, de nem a baleset előtt a telefonját nyomkodó férfira haragudtam, hanem a szituációra. Én ezt hoztam magammal, ez az ars poétikám: az életet szeretni, megbecsülni kell. A hétköznapokba sok minden bezavarhat, ám a teendők azért vannak előttünk, hogy azokat megoldjuk. Szerencsére a zenekarba remekül beilleszkedő fiam is mindenütt ezt a derűt közvetíti. Fontos, hogy így nézzünk a világra. Persze én is elfáradok olyakor, de alapelvem, hogy amikor csak tudok, legyek kedves másokhoz.

– Gyermekként milyen zenei hatások érték, e téren mik voltak az első emlékei, valójában mi terelte a zenei világ felé?

– Noha a szüleim nem voltak zenészek, sokat kaptam tőlük; az édesanyámnak szép hangja volt, de édesapámba is szorult tehetség, hiszen magától tanult meg hegedülni. Vele gyakran kísérletezgettünk: én a dallamot énekeltem, míg ő hozzá a második szólamot. A képességet ők adták nekem, hogy szeressem a zenét és szeressek harmóniában élni. Otthon főként klasszikus zenét hallgattunk, persze az akkori néprádióból szólt minden. Sárosi Kati volt a kedvencem, ezt azóta is gyakran mondom a fiának, a szintén zenész Zsoldos Dedynek. Odavoltam az anyukája mosolyáért és képzett hangjáért. Szerény körülmények között nőttem fel, magnóm is csak akkor lett, mikor már tagja voltam a Neotonnak. Egyébként a gimnáziumi évek alatt merült fel először, hogy énekesnő legyek.

– Gondolta volna, vagy voltak arra utaló jelek, hogy fél évszázad múlva is ilyen sikeresek lesznek, hogy hallhatatlanná válnak, a dalaikkal örökzöldeket teremtenek?

– Eleinte szólistának készültem, nem is törtem a fejem bármiféle zenekaron. Először jött a Stereo együttes, aztán megalakult a Kócbabák nevű trió, majd következett a Neoton. Mikor elhatároztuk, hogy kiknek és milyen zenét akarunk játszani, valami hasonlóról álmodoztunk. Ám sosem hittem, hogy idáig jutunk, hogy a rólunk, az életről, a magyar szívekről szóló dalaink ilyen sokáig maradnak slágerek, hogy ilyen koncerteket adunk, már csak azért sem, mert a zene akkortájt más mezsgyén mozgott. Legfeljebb reméltük, hogy a nóták sokáig velünk élnek. Talán azért is kedveltek ma, mert összefonódott bennük a dallam a szöveggel, örök érvényű mondanivalókkal. Szerencsésen állhattak a csillagok, mikor találkozott a csapatunk. Nem akartunk rétegzenével szolgálni, a nagyközönséget szerettük volna szórakoztatni, így jött a populáris zene. A dicsőség pedig elégtétel is volt számunkra, mivel annak idején azt mondták a dalainkra, hogy azok egynyári slágerek lesznek. Emlékszem, a szomszédunk, a Béres néni, a Ki mit tud? után megkérdezte: „Éva, jól van ez most, de mi lesz később?”. Ennek ötven esztendeje. Akkoriban ez a hivatás nem számított biztos állásnak, a személyi igazolványba sem írták be. Ezért is volt jó, hogy rendelkeztünk működési engedéllyel, így igazoltatáskor nem merülhetett az fel, hogy közveszélyes munkakerülők vagyunk. Akkor nem volt benne a levegőben, hogy idővel ez megbecsült szakma lesz. Az ismertségünket a 80-as években alapoztuk meg, a lemezeink rekordokat döntöttek. A zeneipar addigra komoly üzletággá vált, megváltozott a helyzet: sok helyütt komoly gázsit kaptunk.

– Milyen utat járnak be, ha nincs Erdős Péter, aki menedzserként meglátta önökben a lehetőséget, majd azt összerakta mint produkciót?

– Szinte minden neki köszönhető, nélküle aligha lettünk volna ilyen sikeresek, mi több, ha ő nincs, szétforgácsolódtunk volna. Hitt bennünk, körénk épített dolgokat, aztán belökött minket a mély vízbe, mi pedig közben megtanultunk úszni. Engem élettársként is sokat inspirált, a dalokat és a szövegeket illetően is, de fontosnak tartotta a külföldi fellépéseket is, hogy megéljük és tartani tudjuk a színvonalat. Rávett minket arra, hogy egy próbán is úgy adjuk le a műsort, mintha ezrek tapsolnának előttünk. Még ma is használom az instrukciókat, amiket adott nekem. Mikor meghalt, nagyon nehéz volt; ha nincsenek a többiek, talán abba is hagyom.

– Énekesnőként minden megadatott önnek, a Neotonnal sikert sikerre halmoztak. Van netán valami miatt hiányérzete?

– Éppen most költöztem nagyobb helyre, végre velem lesz az eddig tárolóban tartott zongorám, s folytathatom a gyerekként elkezdett zongorázást és gitározást, ami nekem mindig is hiányzott. Miután bekerültünk ebbe a mókuskerékbe, nem volt időm gyakorolni, hogy igazi zenésszé váljak. Az énekes ugyanis akkor lesz teljes értékű zenész, ha ebben is képes kiteljesedni. Aztán azt is sajnálom, hogy nem tanultam meg profin táncolni, ami így számomra kimerül az előadáshoz szükséges színpadi mozgásban.

– Szokott nosztalgiázni? Ha visszaforgathatná az idő kerekét, hol állítaná meg?

– Mondjuk, 1983-ban, mikor megnyertük a tokiói Yamaha Fesztivált. Akkoriban számos külföldi sikert értünk el, rengeteget utaztunk, több kontinenst meghódítottunk, miközben rátaláltunk a dalainkra és egymásra is. A nyolcvanas volt a mi sikerévtizedünk, azt az időszakot szívesen újraélném. Az volt a legmozgalmasabb periódusunk, s akkor valóban közel álltunk ahhoz, hogy világhírűek legyünk.

– Szerencsés, mivel nem látni, hogy öregedne. Sokat tesz azért, hogy a korát meghazudtolóan fest, vagy a genetikának köszönhető?

– Alkati kérdés is, de én azért sokat mozgok, rendszeresen szobakerékpározok, és jár hozzám egy tornatanárnő is. Bevallom, futni sosem szerettem, ám naponta ma is sétálok hat-nyolc kilométert Szentendrén és környékén. Rájöttem arra, hogy nem kell törvényszerűen megöregedni az évszámokkal együtt. Az embernek mindig érdemes megtalálni a korának megfelelő kihívásokat, a mozgás is ilyen, mert nem szabad elhízni. Jóllehet, vigyázok magamra, az alakomra, már sosem leszek olyan, mint fiatalon. Igaz, mikor kilépek a közönség elé, eltűnik a hiúságom, és csak a nótákra figyelek. Az öregedéstől amúgy nem félek, inkább a betegségektől, vagy az elmúlástól, de, mert hiszek a vonzás törvényében, remélem, bevonzom az egészséges hosszú életet.

– Félre ne értsen, eszem ágában sincs nyugdíjba vonultatni, de sosem gondolt arra, hogy most már elég, befejezi, vagy ennél sokkal nehezebb elszakadni a színpadtól?

– Nemrég láttam Elton John búcsúturnéjának Los Angeles-i koncertjét, ő például el tudta határozni, hogy eddig és nem tovább, de egy előadónak nehéz „belőni” ezt az időpontot. Nehéz, mert valójában nincs olyan kontrollja, ami megmondja, hogy meddig még. Úgy vélem, amíg sokan vannak a rendezvényeinken, a közönségre hatást tudunk gyakorolni, és még a kollégák is azt mondják, hogy hozzuk a formát, addig nincs nagy baj. Időnként azt érzem, hogy ezt egy életen át kell játszani. Ha nincs fellépésünk, úgy érzem, mintha nem lenne feladatom. Ma is szeretek útra kelni, szeretem, ha éneklik a sorainkat, vagy épp odajönnek hozzám. Napjainkban is azokat a dalokat éneklem, mint régen, csak nem úgy, mikor a koncert kezdetén a lábamat az égbe lendítettem, majd felugrottam a mikrofonállványra. Ez már nincs meg, ráadásul nem is lenne ízléses. Maradt a mikrofonlengetés, a kalapdobálás. Már tudom, hogyan kell beosztani az erőmet, vigyázni a hangomra, hogy ne feszítsem túl a húrokat.

– A színpad a nagy szerelem, de gyanítom, vágyna egy megértő társra…

– Dávid fiam révén szép család vesz körül, de igen, a magánéletem háttérbe szorult a szakmám miatt, egy igazi társ hiányzik mellőlem. Akik velem voltak, azokban megbíztam, de a legutóbbi kapcsolatomnak is már hat éve vége szakadt. Lehet, én sem vagyok könnyű természet. Néha rossz egyedül, de így is jól érzem magam a bőrömben, sokan vesznek körül, a programok és a barátok nem engedik, hogy magányos legyek.

– Ha tíz év múlva újra beszélgetni hívom, miről mesélne a legszívesebben?

– Először is arról, hogy milyen sok unokám született, és mindegyik boldog családban él. Örülnék annak is, ha az alapítványom, ami fontos része az életemnek, működne és virágozna: felejthetetlen pillanatokat szerezne a halmozottan sérült, intézetben élő fogyatékos embereknek. Én pedig élném vidáman az életem, évente tartanék egy-egy nagykoncertet a kedvenc dalaimból. Mert, mint mondtam, a Neoton-dalokban benne van az egész élet.