Asztali történet

A nyolcvanas évek közepén Észak-Rajna-Vesztfáliában egy kedves, kellemes, leginkább a mi Tatánkra emlékeztető városban, Warendorfban edzőtáboroztunk a magyar öttusa-válogatottal, ahol a kőkemény edzéseket leszámítva minden olyan volt – valószínűleg még mostanság is az –, mint a mesében. Béke, nyugalom, elegancia, ameddig a szem ellát, sőt, még azon túl is… – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Korábban, a Warendorfban minden tavasszal megrendezett rangos nemzetközi verseny (Deutschland Pokal) idején rendre a helyi a Bundeswehrkaszárnya vendégszeretetét élveztük. Mókás volt ilyenkor megfigyelni, ahogyan a Varsói Szerződés „legelkötelezettebb hívei”, a magyar, a szovjet, a lengyel, a csehszlovák és a bolgár öttusázók harc nélkül bevették a németek főhadiszállását, ki-be jártak a laktanyából, sefteltek, adtak-vettek!

Nem vicc, a szovjetek, élükön a nagyfőnökkel, az olimpiai és világbajnok Pavel „Páska” Lednyovval (Isten nyugosztalja!) kilószámra adták el a kaviárt (5 dekás kiszerelésben), a sok-sok karton pezsgőt (Szovjetszkoje Igrisztoje), ezresével a lőszert(!), illetve a párbajtőrpengéket. Valóságos kirakodóvásárt rittyentettek a számunkra kijelölt körletben. (Nem sokkal maradtunk el tőlük mi, magyarok sem, de azért hangyányival jobban ügyeltünk a részletekre, diszkrétebben, viszont náluk lényegesen nagyobb hatékonysággal bonyolítottuk le az üzleteinket…) Szóval, volt ott minden, mint a búcsúban, s ami a legszebb az egészben, a versenyeken többnyire a magyar és a szovjet öttusázók játszották a vezérszólamot, csak ritkán fordult elő, hogy az egyéni és csapatversenyt ne e két ország versenyzői nyerjék meg. Na ja! A sokoldalúság nem hátrány az öttusában sem…

No, de térjünk csak vissza az edzőtáborozásunkhoz! Szövetségi kapitányunk, Török Feri – érthető módon – nem rajongott különösebben a laktanyás elhelyezésért, ezért kapcsolatait mozgósítva, elintézte, hogy a Warendorfhoz közeli Füchtorfban, egy aprócska halastó partján megbúvó vadászházban húzzuk meg magunkat. Kifogástalan körülmények között edzhettünk, szét is hajtottuk magunkat, mint az „állatok”. A helyiek szinte minden kérésünket, kívánságunkat teljesítették, a kajánk ennek ellenére eléggé sok kívánnivalót hagyott maga után, gyorsan ráuntunk az egyébként kiváló minőségű, ám a magyar ízlésnek kissé fűrészporos, generálszószos ételekre. (A helyi sörökre viszont nem!) Lett is kalapdobálás, amikor Török Feri elárulta, rövidesen magyar gasztronómiai hetek kezdődnek a Warendorfhoz szinte hozzánőtt faluban, Sassenbergben, ahová minket is meghívtak. A szombat délelőtti tréningeket követően puccba vágtuk magunkat, felvettük a „húsvéti locsolós” öltönyünket, és irány, Sassenberg! Végre igazi magyar kaját ehetünk!

A kocsmánál elegánsabb, az étteremnél lezserebb volt az „érzelmi kombinát”, ahová beléptünk, ám valami azt súgta, nem azt kapjuk majd, amire hőn áhítozunk… A gulyásleves inkább pörköltszaftra emlékeztetett, a töltött káposztáról az jutott eszembe, hogy „ami majdnem az, az nem az…”, a túrós és mákos rétes tejszínhabbal úgy-ahogy lecsúszott. (A Veltins sör ezúttal is hozta nagyszerű formáját!) Mivel eléggé jártas voltam már akkor is a főzés tudományában, megígértem a helyi szakácsnak, hogy másnap korábban jövök, és átveszem vele az alapokat. Össze is hoztunk ketten egy rendes magyar menüt (palócleves, borjúpörkölt tojásos nokedlivel, fejes salátával, madártej), amit a hátralévő időszakban Michelin-csillagra jelöltek a szájuk szélét folyamatosan nyalogató vendégek…

Az otthonról importált cigányzenekar – prímás, kontrás, nagybőgős, cimbalmos, felállásban muzsikáltak – produktuma örökre emlékezetes marad nekem. Néhány perc leforgása alatt olyan hangulatot varázsoltunk közösen a terembe, hogy még a csilláron is lógtak… Szerénytelenség nélkül mondhatom, van némi érzékem a daloláshoz, vittem már prímet jó néhány lakodalomban, baráti összejövetelen, de ehhez foghatóban még nekem se nagyon volt részem. A prímás úgy játszott alám, úgy kísért, mintha már legalább ezer éve együtt zenéltünk volna. Apropó, prímás! Az megvan, amikor a zseniális amerikai zsidó hegedűművész, Yehudi Menuhin fellépett Magyarországon? Elképesztette a hallgatóságot, mindenki ájuldozott a gyönyörtől. A koncert végén megkérdezték a korszak egyik leghíresebb cigányprímását, Járóka Sándort, mi a véleménye? – Ügyesen bazsevált a csávó, de asztalnál meghalna, kezit csókolom – válaszolta a népszerű művész.

Szóval, a sassenbergi hangulat a tetőfokán, amikor már túl voltunk a „Felmásztam az eperfára, odahívtál vacsorára, lombos ágak árnyékában nem is lehet baj!” – című nótán, azt mondja nekem a prímás: – Józsikám, tezsvírem, há’ minek öttusázgatól te? Há’ mé’ nem gyüssz velünk zenéni? Amerika, London, Párizs, lóvé! Gondód át! Aztán újra rázendítettünk: „Hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre! Úgy elszállok, mint a fecske, magasan a levegőbe! Amerre én járok, bámul a világ…”

Inkább maradtam öttusázó. Csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila