Koko másfél évtizede segíti az Ökumenikus Segélyszervezet munkáját

Kovács Koko István egykori olimpiai és világbajnok ökölvívónk a profi karrierje befejezése után is fontosnak tartja, hogy a sport a mindennapjai része legyen. Műsorvezetőként, sportszakemberként minden nap tesz a magyar sportéletért, és maga is rendszeresen edz, különböző versenyeken indul. A munkája és gyermekei mellett még 15 évvel ezelőtt Lévai Anikó kérésére elvállalta, hogy az Ökumenikus Segélyszervezet egyik segítője lesz, arról, hogy miért pont ezt a szervezetet segíti, valamint arról is, hogy más-e az apaság huszonévesen, mint negyvenévesen, és hogy milyen tervei vannak közeljövőre a Vasárnap Reggel legutóbbi számában mesélt.

Másfél évtizede segíti az Ökumenikus Segélyszervezet munkáját, miért csatlakozott a munkájukhoz?

Amikor 2002-ben befejeztem az ökölvívó pályafutásomat, nagyon sok segélyszervezet megkeresett, hogy legyek jószolgálati nagykövete vagy akár más együttműködő partnere. Egyik sem volt az igazi, mert nem szerettem volna csak a egyiknél vagy másiknál leragadni, olyanoknál, akik egy célcsoportnak segítenek. Azt viszont biztosan tudtam, hogy mindenképpen szeretnék segíteni valahol, hogy azt a sok jót és szépet, amit ettől az országtól kaptam, visszaadhassam. Óriási szerencsémre éppen akkor keresett meg Lévai Anikó asszony, hogy lenne-e kedvem az Ökumenikus Segélyszervezetnél segíteni. Akkor kerültem közelebb a munkájukhoz, és örömmel mondtam igent a kérésre. A mai napig is sok felkérést kapok, főleg olyat, hogy ajánljak fel egy-egy bokszhoz köthető emléktárgyat, amit aztán el tudnának árverezni.

Mennyire engedi az ideje, hogy a segítő munkában aktívan részt vegyen?

Ez nagyon változó. Bízom benne, hogy nem sújtja Magyarországot semmilyen természeti katasztrófa, amilyen a vörösiszap ömlés volt annak idején vagy egy komolyabb árvíz. Bár az év 365 napján segít országos intézményhálózatán keresztül, olyankor láthatóbb a nyilvánosság számára az Ökumenikus Segélyszervezet jelenléte, és akkor ha kell, akár a fizikai munkában is részt veszek. Legtöbbször figyelemfelhívó akciókban, különböző kampányokban, adományozásra buzdításban működöm közre.

Sokan tudják már, hogy adventben az ökumenikusok „szeretet.éhség.” mottóval hirdetik meg országos akciójukat. Mire gyűjt ilyenkor a segélyszervezet?

Ahogy a gyűjtés jelmondata az „ÉTELT az éhezőknek, OTTHONT az otthontalanoknak, ESÉLYT az esélyteleneknek!” is hangsúlyozza: ez az ünnepi összefogás nem egy egyszeri ajándékozásról szól. Azért gyűjt a Segélyszervezet, hogy egész évben segíteni tudja a nélkülözőket, kitörési pontokat tudjon kínálni a szegénységből.

Hogyan lehet csatlakozni?

December 31-ig hívható az Ökumenikus Segélyszervezet 1353-as adományvonala, de akinek lehetősége van 250 forintnál nagyobb összeget adományozni, az már megteheti az interneten, a segelyszervezet.hu oldalon keresztül.

A Segélyszervezet nemcsak itthon, hanem a határokon túl is segít. Ebbe is volt alkalma bekapcsolódni?

Igen, Afganisztánban, Etiópiában is voltam, és több határon túli magyarok lakta településen is. Ezek nagyon szép feladatok voltak. Mindannyiszor rácsodálkoztam, hogyan működik a világ körülöttünk. Nagyon hozzászoktunk már a modern kor lehetőségeihez, ahhoz az anyagi jóléthez, amiben Magyarország is él. Ehhez képes, amikor Afrikában vagy Ázsiában van az ember, szinte megdöbben, hogy milyen elmaradott, szegény körülmények között élnek milliók. Ezek a tapasztalatok segítenek, hogy jó emberek maradjunk, megerősítik a hitet.

A nagyobb fiai is a nyomdokaiba lépnek a segítségnyújtásban?

A szülői minta tagadhatatlanul fontos, de minden fiam jóérzésű ember, ezt az édesanyjuknak is köszönhetik. Az Ökumenikus Segélyszervezetnél folytatott hivatásom az én lelki misszióm és kötelességem, de egész biztos vagyok benne, hogy a fiúk is rátalálnak majd valamire, ahol segíteni tudnak. A nagyobbik fiam a születésnapjára már jótékonysági gyűjtést is rendezett a közösségi médiában.

Három gyermek édesapja, a második házasságában született kisfia kétéves. Más volt huszonévesen apukának lenni, mint most?

Imádom a középkorú apaság minden percét. Felemelő érzés egy kétéves kis lurkó útját egyengetni, de ugyanilyen csodás volt húsz évvel ezelőtt is a két nagy fiammal. A nagyobb gyermekeimmel szinte együtt nőttünk fel. Valami nagyon jót tehettem, mert Isten kegyes hozzám, hogy megadta azt a lehetőséget, hogy három fantasztikus fiú apukája lehessek.

Az aktív sportolást 2002-ben abbahagyta, de azóta is ezer szállal kötődik hozzá.

Így van. Most is éppen az M4 sportcsatornához tartok, ahol műsorvezetőként, riporterként dolgozom. 2006-ban a Sportklubban kezdtem a sportújságírói munkát, és annak a megszűnése után kerültem az MTVA-hoz. Azért, mert a versenysportot abbahagytam, én továbbra is sportoló vagyok. Minden nap megyek edzésre. Több maratont is lefutottam, és teljes távú Iron Mant is teljesítettem. A sport az életem része, nem tudok nem sportolni. Biztos tudnék sport nélkül létezni, de őszintén remélem, hogy soha nem kell kipróbálnom milyen az. Nyolcéves korom óta van sportolói igazolásom, most is az FTC leigazolt versenyzője vagyok, igaz, most már az öregfiúk kategóriában (nevet).

Gördülékenyen váltott a versenysportról a mindennapok világába?

Azért volt gördülékeny, mert gyerekkorom óta úgy állok az élethez, hogy csak tenni kell a dolgom, és minden rendben lesz. A sport mellett is volt mindig bejelentett munkahelyem, az 1996-os atlantai olimpiára is úgy készültem, hogy aktívan dolgoztam. Voltam vállalkozó, számítástechnikai cégnél marketinges, sosem voltam az az alkat, aki csak távolról szereti a munkát. Időközben több cégem is felépült, és ezekhez csatlakoztak a mostani újságírói munkák.

Milyen tervei vannak a közeljövőre?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tavasszal megkeresett, hogy a tokiói olimpiára az ökölvívó munkacsoport feladataiban vegyek részt. Ez nagy megtiszteltetés és sportvezetői szinten komoly kihívás is.

Borítókép: Kovács Koko István mézeskalácsot készít az Ökumenikus Segélyszervezet egyik adventi jótékonysági akcióján