Balázs Péter szeret színházat építeni

Balázs Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel a Vasárnap Reggel legutóbbi számában beszélgettek.

Az édesanyja, Mednyánszky Henrietta balettművész, az édesapja, Balázs János színész, rendező, nagynénje Mednyánszky Ági színművésznő. Eleve elrendelt volt, hogy folytatja a családi hagyományokat, vagy volt más gyerekkori álma is?

Már az első gyerekkori álmomnak is köze volt a művészetekhez, nagyon emlékszem: Petőfi Sándor akartam lenni. Rengeteg verset írtam. Utólag persze már könnyű azt belelátni, hogy nekem mégis a színház volt a sorsom, valójában viszont az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy a színművészetire felvételizek. Egyenesen a családi ellenkezés ellenére történt mindez. Féltettek ettől a pályától.

Utólag már ezt is könnyű eldönteni, jogosan?

Hát persze. De akkor engem ez nem érdekelt, Darvas Iván és Gerard Philipe annyira lenyűgöztek a filmvásznon, hogy csak azzal foglalkoztam, hogy egyszer majd engem is szeretni fog a közönség. Apám persze akkor már azt is tudta, hogy a színészeké olyan élet, amiben nagyon szépek a magasságok, de borzasztó mélységek is lehetnek.

Segített, hogy elkerülje ezeket?

A tanácsaival igen, de abban az értelemben, hogy egyengette volna az utamat, úgy nem. 1965-ben végeztem a főiskolán, és Veszprémben kezdtem a pályám, negyedik éve voltam ott, amikor Kapás Dezső meghívott Ödön von Horvath Mesél a bécsi erdő című darabjába, Oszkár szerepére, a Vígszínházba. Várkonyi Zoltán is megnézte az egyik próbát, ő volt akkor a színház főrendezője, nem sokkal később az igazgatója, és kérdezte Kapástól, hogy ki vagyok én, hol talált rám? Így kerültem 1970-ben a Vígszínházba. Attól fogva éreztem azt, hogy a szüleimben már nagyobb az öröm és a büszkeség, mint a féltés.

Jövőre 55 éve lesz ezen a pályán, és töretlennek tűnik annak az életútnak az íve, amelyet bejárt. Meg lehet mondani, mi volt az, amitől így sikerült?

Biztosan voltak fontos pillanatok. Például az, amikor a Vígszínházba és ezzel egy nagy korszak sűrűjébe kerültem, és benne lehettem a Popfesztiválban, a Királydombon az István, a király előadásában, vagy az, amikor az első népszerű televíziós feladatokat kaptam, vagy hogy sok más mellett két nagyon sikeres sorozat főszereplőjének a hangomat adhattam, David Suchet, a Poirot-sorozatban és Louis de Funes-t is én szinkronizálhattam. Ehhez bizonyára szerencse is kellett, egy színész életében ugyanis valóban benne van, hogy akár csak egy rossz döntéstől is kisiklik. Ilyen értelemben tehát az jót tett velem, hogy apám és a család okos féltésének köszönhetően mindig a tudatában voltam annak, hogy ez egy hosszú lejáratú pálya, amelyben minden jöhet, de minden el is múlhat, és nemcsak nagy pillanatok, hanem keserű hullámvölgyek is vannak. Ezért aztán sosem gondoltam, hogy nekem valami jár, hanem nagy alázattal megdolgoztam a feladatokért, talán a szerencse e nélkül nem is ért volna sokat. Mindig rengeteget dolgoztam.

Kívülről nézve pont ezért lenne nehéz megmondani, hol voltak az emlegetett hullámvölgyek.

Horvai után olyan korszak kezdődött a Vígszínházban, amelyben sokféle kétség gyötört, úgy éreztem, korlátok közé kerültem, nem kapok elég lehetőséget és nem a jó energiáimat élhetem ki magamból. Akkor is volt sok más és szép feladat máshol, talán még bele is törődhettem volna, de 1995-ben eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, van még annyi bennem és előttem, hogy inkább megalkuvás lenne maradni, mint bölcs kompromisszum.

Jó döntés volt.

Igen, de akkor nem volt könnyű meghozni. Hűséges fajta, erősen kötődő és hálás ember vagyok. Valóban mögöttem volt harminc sikeres év, mégis voltak kétségeim. A feleségem biztatott, ő mondogatta, hogy jót tesz majd nekem, ha szabadúszó leszek. Féltem, hogy milyen lesz társulat nélkül, hogy lesz-e elég feladat, de igaza lett, és akkor nagyon jót tett azt megélni, hogy még van rám igény és ennyire kellek. Ráadásul másfél évvel később már újra a Vígszínház színpadán játszottam a korábbi szerepeimet, mert oda is visszahívtak. Akkor megint helyreállt az egyensúly a lelkemben, arról nem is beszélve, ha nem jövök el és a Vígszínházban maradok, nem hívhattak volna Szolnokra vendégszerepelni, és kimaradt volna az életemből az, hogy igazgatója lehetek ennek a színháznak, amit nagyon bánnék, mert hatalmas ajándéknak tekintem ezt a pályámon.

Még annak ellenére is, hogy annyi bántás érte az elején?

Nemcsak az elején. Az pedig fényesen bizonyítja, hogy tisztán politikai logika alapján zajlik mindez, hogy annak ellenére kitart az ellenállás, hogy azóta már sokszorosan kiderült: nem ment tönkre miattam a szolnoki színház. Az elmúlt tizenkét évben folyamatosan telt házzal játszunk, évente tíz bemutatónk van és tizenháromezer bérletesünk. Arra is büszke lehetek, hogy a közönség korfája sokat változott és fiatalodott is, 30 és 50 év közötti nézőből van a legtöbb nálunk. Az meg csak a ráadás, hogy úgy érzem magam a városban, mintha része lennék a közösségnek és szolnoki lennék, az itteni emberek ugyanis nagyon kedvesen befogadtak. Szóval, mindenek ellenére, biztos vagyok benne, hogy jó színházat csinálunk. Ez különben szerintem nagyon egyszerű: az a jó színház, amit a közönség néz és szeret, évente több mint százezer néző pedig nem tévedhet.

Idén lejár a mandátuma. Szeretné folytatni?

Igen, felkértek erre és a bizottsági meghallgatáson már túl is vagyok, egyhangúlag támogattak. Ráadásul az elmúlt tizenkét év legizgalmasabb ciklusa következik. Felújíthatjuk a színházat. Valójában ugyan két éve folynak az előkészületek a színház minden szegmensében, hiszen el kellett fogadni a terveket, meg kellett oldani, hogy zavartalan legyen az átmenet, le tudjuk ültetni esténként a közönséget, de a konkrét építési munkák júniustól kezdődnek majd az épületben. Több mint 25 éve volt az utolsó felújítás, azóta sok minden elhasználódott és elavult, de 2020 őszére lesz egy szép, megújult színházunk, sok modern megoldással.

És ezzel akkor egy másik gyerekkori álma is valóra válik.

Amennyiben?

Azt olvastam, hogy építészmérnöknek készült, mielőtt abban az utolsó pillanatban a színészet mellett döntött.

Valóban. És szegény jó szüleim hogy örültek, hogy a sok művész után egy komoly ember is lesz a családban! És látja, valamilyen módon, még ezt is megkapom ettől a pályától. Az építőművészet a szépségén kívül a maradandósága miatt is lenyűgöz a mai napig, és úgy is megmaradt ez az álom az életemben, hogy azóta is nagyon szívesen foglalkozom minden műszaki dologgal, építkezéssel. Az pedig az elmúlt két évben kiderült, hogy ilyen értelemben is szeretek színházat építeni. Egy színházi előadás a pillanat varázsa, ez meg a jövőnek szól.

Mai napig nem szakadt el a színpadtól, hiszen egy-egy darabban most is játszik. Másként vezet színházat az az igazgató, aki színészként élte az egész pályáját?

Abból a szempontból talán igen, hogy a saját tapasztalásaimból is jól tudom, hogyan lehet egy színészt motiválni és megtartani. Büszke vagyok erre a közösségre, és azt szeretném, ha úgy éreznék, hogy nincsenek gátolva a kiteljesedésben. Azt szeretném, ha olyan közeg venné körül a társulatot, amelyben benne van a fejlődés lehetősége. Nemcsak engedem, hogy máshol is játszanak, örülök, ha tudnak máshol vendégeskedni, ha pedig kipróbálnák a rendezést, adok lehetőséget – szóval igyekszem egyengetni az útjukat.

1965 óta a színpadon van. Változott azóta a közönség, az emberek igénye a színházzal kapcsolatban?

Igen, másfajta színházi kultúrára van most igény, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az a tapasztalatom, hogy a szórakozást többre értékelik a nézők, mint a klasszikus, irodalmi alapműveket vagy a megrendítő élményeket.

Szempont ez, amikor évadot tervez?

Természetesen, az érdektelenségre sehol sem lehet színházat építeni. Egy ekkora városban kiemelten oda kell figyelni, mi az, amire szívesen jönnek az emberek. Kulturális értelemben a főváros koncentráltabb, ott egy színház az adottságainál fogva megengedheti magának, hogy próbálkozzon, esetleg sajátos profilt alakítson ki, hiszen nagy piacról él. Nekünk legfontosabb szempont, hogy az itt élő emberek szeressék a színházat, amit csinálunk. Ezért aztán eklektikusabb is a repertoárunk. Ahogy az idei évadban is jól megfér benne Reginald Rose: Tizenkét dühös ember és Brandon Thomas-Aldobolyi Nagy György-Szenes Iván: Charley nénje vagy a Dzsungel könyve is. Én magam inkább a klasszikus megfogalmazású színházat szeretem, ugyanakkor azt vallom, hogy mindenfajta színháznak van létjogosultsága, csak az unalmasnak nincs – ez Molnár Ferenc gondolata, de én is így hiszem.

Március 5-én ünnepelte a 76. születésnapját. Ilyenkor felmerül, hogy meddig lehet ezt ekkora energiákkal csinálni?

Látja, pont ezért nem ünneplem a születésnapjaimat. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem vagyok szinkronban a korommal, csak bosszantana, ha ezt még ünnepelnem is kéne. Az elmúlt év nehéz volt, de a Jóisten végül megelőlegezett nekem még egy esélyt, hogy valóra válthassam a terveimet, rengeteg van még…

Balázs Péter

1943-ban született Budapesten, 1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályája a veszprémi Petőfi Színházban kezdődött, majd 1970-ben a budapesti Vígszínházban folytatódott, ahol 1995-ig volt a társulat tagja, azóta szabadúszó színész. 1989 óta rendez is. 2007-től a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója. Számos tévéjáték és film szereplője, népszerű szinkronhang. 1982-ben Jászai Mari-díjat, 2012-ben Kossuth-díjat kapott. Nős, felesége 1967 óta Botár Csilla, két gyermekük és négy unokájuk van.

Borítókép: Balázs Péter az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában