A Peller-lányok hisznek a sorsban

A népszerű testvérpárral a Hot! magazintól Ruttka Ildikó készített interjút, melyet a Vasárnap Reggelben is olvashatunk.

A Jégvarázs című Disney- rajzfilm történetének testvérpárjaként vagytok láthatók a fotókon. A mesék világa felnőttként mennyire van jelen az életetekben?

MARIANN: Imádtam a meséket, egy időben egyfajta menekülés is volt számomra ez a világ, ahol biztonság van, minden szép, senki nem bánt senkit, és a jó mindig elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Felnőttként alig vártam, hogy majd anyaként mesélhessek a gyerekeimnek. A Jégvarázs a fiaimnak túl „csajos”! Az ötéves Kornélt és a lassan hároméves Szilvesztert az autók érdeklik, ezért is jó, hogy a Verdák második részében szinkronizálok, azt imádják, ahogy A hihetetlen családot is. Pár év múlva talán jöhet a Jégvarázs is!

ANNA: Az első mesefilmélményünket moziban éltük át, A kis hableányt láttuk. A kislányom, Annabella most sorban nézi az én hajdani kedvenceimet, de az újakat is szereti, a Jégvarázs egyenesen a mindene! Van Elza-ruhája is, Anna-ruhája is, gyakran parádézik bennük. A mesék világát azért szeretem még ma is, mert az fajta a tisztaság, jóság, ami bennük van, talán a való világba is átszivárog! Mariannal mindketten így éljük az életünket, ennek vagyunk az „élharcosai”.

Hogyan élitek túl a mai világot, amiben annyi a rossz, a bántás, a tragédia, amiben akár már virtuálisan is pocskondiázhatják egymást az emberek?

A.: Az ember, amíg él és létezik, nem adhatja fel, hogy jobbá tegye a világot. Oszvald Marika nagy példaképem, ő tud például úgy végigmenni az utcán, hogy közben odaszól: „Gyerekek, nézzétek, milyen szép ez a fa!” Hát így kell hozzáállni az élethez! Muszáj meglátni a szépséget minden egyes napban, muszáj jót cselekedni, mert ezzel inspirálni lehet a többieket, hogy ők is jobbak legyenek.

M.: Bennünk ugyanúgy megvan a rossz is, ahogy a jó is, mint akárki másban, csak az a nagy különbség, hogy mi Annával mindig a jóra törekszünk, azt akarjuk meglátni, felszínre hozni magunkból. Például ha valaki anyázik rám a másik autóból, képes vagyok rámosolyogni, vagy adott esetben elnézést kérni, ha jogos az indulata – és ettől eláll a szava. Én is szoktam dühöt, haragot érezni, nekem is van néha rosszkedvem, ám azt a mérhetetlen gyűlöletet, amivel néha találkozom, azt még sosem éreztem!

A lányok minden életkorban szeretnek rivalizálni. Ti milyen testvérek voltatok/vagytok?

A.: Nálunk az őszinteség az első. Tiniként gyakran vitatkoztunk, de gyorsan békét is kötöttünk, és ez ma sincs másként. Középiskolásként egyszer előfordult, hogy ugyanaz a fiú mindkettőnknél bepróbálkozott. Egymásra nem haragudtunk, pasik miatt sose veszekedtünk! Ha gondunk van, rögtön kibeszéljük, sosem fekszünk le haraggal. Ezt a jó példát ma a házasságainkban is követjük. Csak akkor maradhat ki köztünk beszélgetés, ha külföldi út jön közbe, de akkor is SMS-ezünk. Hétköznap többször is hívjuk egymást, néha csak annyit mondunk, írunk: „hiányzol!”, „szeretlek”!

Úgy össze vagytok nőve érzelmileg, akár egy sziámi ikerpár! Anna tíz éve van együtt a férjével, Mariann nyolc éve talált élete párjára. Ők hogy viselik a ti szoros „kombótokat”?

M.: Mindketten egykékhez mentünk hozzá, ők nem tudják, milyen egy szeretetteli testvéri kapcsolat. Tetszik nekik, hogy mi így imádjuk egymást, nálunk még a sógori viszony is tökéletesen működik. A minap Gyuri Anna tanácsát kérte ki valamiben, egyszer pedig, még szingli koromban, Miki eljött velem moziba, hogy ne legyek egyedül, csak mert Anna épp nem ért rá. Nekem Miki olyan, mint a bátyám, és Anna is szinte testvérének érzi Gyurit.

Roppant intuitív természetűek vagytok. Amikor bemutattátok egymásnak a későbbi férjeteket, megéreztétek, hogy ő lehet az igazi?

M.: A pillanatra, amikor először találkoztam Lukács Mikivel, máig emlékszem. Amikor láttam, hogy az első hivatalos, előadás utáni randijukra ötven szál vörös rózsából álló csokorral érkezett az Operettszínházba, azt gondoltam: „Na, ez a fiú marad!”

A.: Mariann némi fáziskéséssel, de szintén rátalált élete szerelmére. Én épp a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Hairben játszottam, amikor bemutatta Juni Györgyöt. Valamiért éreztem: ez a pasi lehet a befutó! A húgommal mindketten az „ufókra” bukunk, izgalmas személyiségű, sokoldalú, rendkívül szórakoztató és szuperintelligens emberek a párjaink, akikre felnézhetünk.

Mitől működnek a házasságaitok?

M.: Szinte azonnal összehangolódtunk Gyurival. A mi titkunk az, hogy mindig mindent meg tudunk beszélni, az igazán súlyos vagy esetleg fájdalmas dolgokat is. Nyilván van olyan, hogy idő kell, míg megnyugszunk, hagyjuk, hogy a csend tegyen rendet bennünk. Aztán leülünk, és higgadtan átbeszéljük az esetleges konfliktusokat.

A.: Engem annyi impulzus ér nap mint nap, hogy szükségem van néha egy kis elvonulásra, Miki pedig maximálisan tolerálja ezt. De ez fordítva is érvényes. Azért tudom befogni a számat, amikor kell, mert szeretem a másikat, megérzem, hogy épp mire van szüksége – ez a lényeg.

Hogyan élitek meg az anyaságot?

M.: Fantasztikus látni, hogy „klónoztuk magunkat”, hiszen az egyik fiunk kívülről, a másik belülről hasonlít rám, és fordítva a férjemre. Az anyaság türelemre tanít, emellett újraélhetem mellettük a gyerekkoromat, de közben ketté is szakít, mert nőként a munkámban is helyt kell állnom. Anyaként kéne nagyobbrészt működnöm, ám szeretném a karrieremet is építeni. Van is bennem némi feszültség emiatt: munka közben néha azon jár az agyam, hogy nem vagyok-e önző, eleget vagyok-e a fiaimmal. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és az anyaság közt, a mi szakmánkban különösen, mert ha jön a megkeresés, azt többnyire ajánlott elvállalni. Kornél nagyon várta Sziszit, jó testvérek, igazi fiúk – már most megy köztük a pozícióharc! Abban bízom, hogy ahogy elkezd benőni a fejük lágya, biztos bástyái lesznek egymásnak életük végéig.

A.: Színésznőként csak egy évet tölthettem otthon a kislányunkkal, de az az egy év nagyon kellett! Nálam mindig a család volt az első! Régóta vágytam az anyaságra, nem fárasztott, sőt inkább nyaralásnak éreztem, mivel előtte színház, szinkron, tévé vonalon rengeteget dolgoztam. Boldog voltam, amikor visszahívtak a Budapesti Operettszínházba, ám anyaként nehezen szakadtam el. Zokogtam: „Hogy lesz most?” Miki nyugtatott, hogy ott lesz ő meg a szüleim, ne aggódjak! Az első napok nehezek voltak, aztán beállt a rend. Miki sokszor behozta a színházba Annabellát, hogy minél többet láthassam, a család bástyaként állt mögöttem, az pedig igazi csoda volt, hogy a férjem otthon maradhatott gyesen. Annabella annyi szeretetet kapott, hogy kiegyensúlyozott gyerek lett, érzékeny, figyelmes, barátságos. Biztosan lesz testvére, csak az a kérdés, mikor. Ő sem tervezett baba volt, így ha holnap kiderülne, hogy jön a második, mérhetetlenül boldog volnék! Imádja a húgom fiait, folyton puszilgatja őket – jó tudni, hogy majd a gyerekeink is szeretni fogják egymást.

Felmerült valaha köztetek szakmai féltékenység? Anna tavaly azt az állást kapta meg, ami valaha Marianné volt…

M.: Több mint egy éve Anna és Miki lettek az RTL Klub Reggeli című műsorának házigazdái, amiből engem nyolc éve elbocsátottak. Amikor felhívott a hírrel, volt bennem rossz érzés, de tudtam, hogy őrá nem haragudhatok! Ez is egyfajta új fordulópont lett az életünkben, fejlődtünk általa; jólesett, hogy Anna kimondatta velem, ami a szívemet nyomta. Az RTL-ben kezdtem a tévés karrieremet, vágytam vissza, ám nem vagyok kilincselő típus. Eddig úgy alakult, hogy nem voltam még két évnél tovább sehol: vagy én mondtam fel, vagy megszűnt alattam a munkahely, vagy nem hosszabbítottak velem szerződést. Ez is arra sarkallt, hogy saját ötleten kezdjek gondolkodni. Az Utazás a lelked körül című műsoromat a férjem segítségével alkottuk meg: ő bátorított, hogy találjam ki, mi az a terület, ami műsorvezetőként igazán érdekel – ebből született ez a sorssal, lélekkel, hittel foglalkozó műsor, amelynek a harmadik évada hamarosan a Life TV-n lesz látható. Emellett fél éve én is dolgozom a Reggeliben, vagyis hiszem, hogy a sors mindig elrendez mindent.

A.: Én sem kértem soha semmit senkitől; végigmentem a színházi szamárlétrán, és végül megtaláltak a jobbnál jobb lehetőségek. Nemrég a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az Apáca Show főszereplőjeként zokoghattam, amikor a darab végén négyezer ember állva tapsolt. Látom néha kollégákon, mennyire görcsösen akarnak, mégsem jönnek össze a dolgaik. Én anno alázattal mondtam el a kétmondatos szerepemet is, örültem a feladatnak, jól akartam csinálni. Könyörgöm, próbáljuk meg elengedni az örökös elégedetlenséget! Adni kell, és egyszer visszakapjuk!