Színéhség

Grafikusoknak való idők. A tájban mesteri kompozícióban váltogatják egymást a felületek: szálkásak, kuszák, lágyak, bodrosak vagy simák. A fenyők emelkednek ki ilyenkor, de szó szerint: magabiztosan kunkorítják felfelé az ágvégeket, amíg nem húzza le őket a hó vagy jaj! a ráfagyott jégpáncél.

A hegyek üstöke deres, a völgyekben zúzmarásak a bozótok, és a milliárd fehér csipke között fölpiroslanak a csipkebogyók. Szerintem ezért nevezték el csipkerózsának eleink, mert télen szebbnél szebb mintákat rajzolnak ki a bokrai.

Ajándékul adja a piros színt a tájnak, ami annyira kell a szemnek ilyenkor. Vágyik a lélek a pirosra, ezrét aggatták a piros almát a karácsonyfára, a színes díszeket: kell a szín a szemnek.

Ezért hímeztek az asszonyok a téli estéken színes fonállal, ezért festettek tányért, képet, szőtték a szőnyeget: borúban, ködben, sötétben szükségünk van az éltető változatosságra.

Az én szobám fehér búvárharangként lebeg a mélycsendben, nincs benne neonszínekben villódzó tévé ilyenkor megáhítom a tarkaságot.

Kiragasztok néhány virágfotót, előveszek egy színes szőnyeget, behozom a piros almákat, a tűztövis pirosbogyós ágait teszem a zöld mahónialevelek közé, sárga terítővel takarom le a gyógynövényes dobozaimat. Még egy nylonszatyor virító piros fülét is fölszedtem az utcán, lemostam, és belekomponáltam a száraz virágegyüttesbe, amit az asztalomon tartok: mindegy, csak piros legyen.

Ilyenkor pirossal, sárgával kell teríteni az asztalt: hívjuk vele a Napot, a meleget, a nyarat. Eljön vajon a jövő évben is?

Jánosik Zsuzsa
biokonyhász