Kati válaszol - A szívnek nincs ránca

"A szanatóriumban megismerkedtem valakivel, és barátság, majd erősebb érzelem alakult ki köztünk. Úgy érzem, a sok év magány után újra boldog vagyok. Egyetlen dolog miatt aggódom. Felnőtt gyermekeim még nem tudják, és nem is tudom, hogyan mondjam el nekik. Attól félek, kinevetnek, öreg bolondnak tartanak majd. Mit tenne a helyemben, kedves Kati?"

Mindenekelőtt örülnék a lehetőségnek, hisz a legszebb emberi érzések egyike újra rátalált önre. A késői szerelem sok új élményt hoz annak, aki képes vállalni a kockázatot. A tapasztalat, a bölcsesség olyan eszközöket adott a kezébe, amelyekkel szebbé teheti mindkettőjük életét. Nem vitázik, nem harcol feleslegesen, tudja, hogyan teremtsen békés „utazást” .

Barátja bizonyára egyetértene Csukás Istvánnal, ezért őt idézem: „Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett.”

Legyen büszke arra, hogy szembe tud menni a begyepesedett konvenciókkal, régimódi szokásokkal, társadalmi elvárásokkal. Érett fejjel már nyitottság és merészség kell a nagy kalandhoz, mert az élettapasztalat óvatosságra inti az embert. Ne féljen szerettei véleményétől. Gyermekeiben bizonyára kialakultak olyan érzések, mint a féltés, az aggódás, de ott találja bennük az elfogadás, megértés, együttérzés képességét is. Mit tennék? Örömmel mesélnék nekik az újra megtalált szerelemről, amely nem kevesebb, csak más, mint a fiataloké.

Fogadja el, hogy óvhatják a csalódástól, de értesse meg velük, hogy ez az ön élete, amelynek új fejezetét már ketten élik majd a párjával. Mondja el nekik, hogy amikor szerelmesek voltak, felnőtté váltak, el tudta engedni a kezüket. Féltve, de hagyta, hogy létezzenek ebben a csodálatos érzésben, és elfogadta a megváltozott fontossági sorrendet is. Most rajtuk a sor.