Vidékfejlesztési látlelet

A Nivegy-völgyet északról határoló emelkedők egyikére épült, alig 120 lakosú falu főterén találkoztunk. Itt árválkodik az a Kultúrotthon feliratú lepusztult épület is, ami a polgármester szerint élő bizonyítéka a kiszolgáltatottságuknak, hogy ide mindig csak az jutott, ami már máshol nem kellett.
 
- Az őseink közvetlenül a háború után építették saját erőből, hogy legyen valami közös hely. Az én ifjúságom idején is ez volt a falu központja, könyvtár működött benne, meg volt egy ivórész, ahol kártyázni szoktunk esténként, háromnapos farsangi bálokat tartottunk, meg a lakodalmakat is itt rendeztük, az enyémet is 1973-ban  mutatja be az egykor szebb napokat látott házat.
 
Az épületet a növekvő igények miatt kezdték kinőni. Az 1960-as évek végén a falu al- só szélén csináltak egy nagyobb épületet a téesszel közösen. Az alsó rész, a pince a téeszé lett, a falu meg birtokba vette a tetejét. Ott volt az orvosi rendelő, a könyvtár, a klubterem. A régi kultúrt meg olcsón eladták a téesznek. Két állatgondozót költöztettek bele, de gondját senki sem viselte, hagyták leromlani.
 
Az új épületről egészen a rendszerváltásig úgy tudtuk, hogy a községé, ám akkor kiderült, hogy a téesz nevén szerepel a földhivatalban. Továbbra is használhattuk, de itt maradtunk saját ingatlan nélkül. Néhány évvel ezelőtt aztán visszavásároltuk a régi kultúrházat. Használni is akartuk, meg rendbe szerettük volna hozni, hogy ne kelljen csúfoskodnunk vele.
 
Nagyon olcsón megkapták, de az évente húszmillió forintból gazdálkodó falunak arra már nem maradt pénze, hogy rendbe is tegyék. Megyei segítséggel a nyílászárókat ki tudták cserélni, hogy legalább a szél ne járjon  ki-be az ablakokon, ajtókon. A Leader program indulásakor csillant fel a remény arra, hogy sikerül megszépíteni, használhatóvá tenni.
 
- Három évvel ezelőtt azt hittük, eljött a mi időnk. Azt ígérték, hogy a Leaderben nem úgy lesz, mint eddig, nem mások mondják meg, hogy mi jó nekünk, hanem arra adják a pénzt, amire valóban szükségünk van. Be is léptünk az Éltető Balaton-felvidékért Leader Egyesületbe, fizettük a tagdíjakat, eljártunk az ülésekre, tájékoztatókra. Nem akartunk sokat, csak ezt a házat felújítani.

Aztán amikor lehetett, éppen két éve, 2009 januárjában be is adtuk a pályázatot közösségi ház megújítása címmel. Összesen 3,8 millió forintot kértünk a homlokzat vakolásához, a lábazathoz, az eresz megcsinálásához, a bádogozáshoz, a kémény külső részének újra- építéséhez és az akadálymentesítéshez, 20 százalékos áfát vállaltunk önrészként. Mi kevesebből is kijöttünk volna, de teljesíteni kellett az előírásokat. A folyamatos haszno- sítás érdekében szerződést kötöttünk a Nivegy-völgyi Alkotókör Közhasznú Egyesülettel, hogy a felújított épületben állandó bemutatóhelyet adunk a művészeti, iparművészeti és kézműves alkotásaiknak, ide terveztünk egy kis helytörténeti kiállítást a falu és Balatoncsicsó sváb múltjáról.

 
Aztán vártak. Május elején megjött az értesítés, hogy befogadták a pályázatot, valamikor 2009 őszén kaptak egy e-mailt arról, hogy ki mennyit nyert, róluk meg csak annyi, hogy nem nyertek. 
 
- Decemberben szóltak, hogy adjuk be újra a második körben, mert akkor biztos mi is nyerünk. Tavaly februárban postán jött egy határozat arról, hogy nem nyertünk. Nem értettük, hogyan lettek ilyen gyorsak, hogy másfél hónap után már reagálnak. De kiderült, hogy ez még az egy év- vel korábbi beadásra jött hivatalos válaszként. Most már papíron is megkaptuk, hogy nem nyertünk. Annyit írtak, hogy a maximum 145 pontból 95 pontot értünk el, ők meg százban húzták meg a minimumhatárt. Hogy mit kellett volna csinálnunk másként, hogy megérdemeljük a támogatást, azóta sem derült ki.
 A határozatot tudomásul vették, mert abban reménykedtek, hogy a második beadás sikert hoz.
 
Talán békében vártak volna még egy ideig, ha Steixner Lászlónál el nem szakad a cérna, amikor lapunkban a nyertesekről olvasott. Különösen a Megyeren házat vásárló budakesziek közel hatvanmilliós támogatásán háborodott fel. Mivel nem akart senkit ok nélkül bántani, még el is ment a megye másik végébe, hogy megnézze, nincs-e tévedés a dologban.
 
- Egy élő embert sem láttam. Az összesen 15-20 házból négy-öt olyan volt, amiben talán lakik valaki. Én csak azt szeretném tudni, miért kellett ide majdnem hússzor annyit adni távol élő magánszemélyeknek hétvégi házra, mint amennyit mi a falunak kértünk?! Nem azt kellene a közösből támogatni, aki még itt van, aki valóban meg akarja őrizni ezt a vidéket?! Csak azt hajtogatják, hogy öt ponttal kevesebbet kaptunk, mint a támogatási minimum volt. Én nem a pontokra vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért történhet ez meg. Miért jutott a fővárosiaknak hétvégi házra fejenként majdnem tízmillió forint, vagy miért adtak másnak tizenhárommilliót horgászház építésére?

Nekünk is vadászházra kellett volna kérni, vagy a saját házunk felújítá- sára?! Akkor adtak volna? Vagy mi arra sem kapnánk, mert valóban itt szeretnénk boldogulni? A Leader-szervezetnél azt mondják, nem rajtuk múlott, ők jól dolgoztak, odafönt dőlt el minden. De akkor minek vannak, minek vannak háromszázmillióért?! Nekünk nem bemutatók, gyűlések kellenek, hanem pénz, ha tisztességes dologra kérjük  dől a panasz a polgármesterből.
 
Azt mondja, nem várnak tovább a támogatásra, de finanszírozni sem akarnak másokat. Határozatot hoztak, hogy nem fizetik tovább a tagdíjat, a munka önrészére félretett pénzből meg lecserélték az ereszt, hogy legalább az új nyílászárók nem menjenek tönkre.
 
Egy időre megint eltemették a reményt, hogy a világ egyszer majd normális irányba fordul. Ide mindig csak az jutott, ami már máshol nem
kellett.