Műlábbal jutott a csúcs közelébe

Hétvégén a csapat négy tagja bent járt szerkesztőségünkben, hogy néhány élményét megossza olvasóinkkal. Elmondták, a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű program részeseként indultak augusztus 29-én, hogy megmásszák a 8201 méter magasban fekvő Cho Oyut.

- Egy hetünkbe telt, mire elértünk a Himalája lábához, az 5700 méter magasban fekvő alaptáborhoz - meséli az ajkai Gál László. - A másfél hónapra tervezett útra 1,6 tonna felszerelést vittünk, benne megfelelő mennyiségű élelmiszert. A csomagokat persze nem mi cipeltük, hanem 26 jak. Mindenkinek volt saját sátra, s egyetlen újságunk, amit körbeadtunk... Aggregátorunk segítségével a laptopunkon üzentünk haza szeretteinknek, s küldtünk rengeteg fotót is. Volt serpa szakácsunk és annak segítője, valamint az alaptáborban tartózkodott az expedíció vezetője is, akik az ellátásunkra, illetve a kapcsolattartásunkra ügyeltek. Az alaptábortól számítva három állomáshelyünk volt, ahol eltöltöttünk egy-egy éjszakát, de utána visszamentünk az alaptáborba. Több napba telt, hogy kipihenjük a fizikai igénybevételt.

A szolnoki Szlankó Zoltán részletesen szólt arról, hogy mennyire fontos volt az aklimatizálódás, amelynek velejárója a fejfájás, a hányinger, a rossz közérzet, ugyanis nem könnyű elviselni a nyomáskülönbséget és az oxigénhiányt a szervezetnek.

- Október elsején értük el a 7100 méteres magasságot, de sajnos vissza kellett fordulnunk, mert nagy volt a lavinaveszély. Sőt, két lavina összesen tizenhárom embert sodort le a magasból, heten kórházba kerültek. Egyébként azért is választottuk az őszi időszakot, mert ilyenkor a legkedvezőbb az időjárás odafent. Amúgy a csúcson a széllökések elérik akár a 150 kilométeres óránkénti sebességet is. De hiába volt az időjárás ideális, olyan vastag hóréteg alakult ki, hogy bármikor megindulhatott volna... Azokban a hetekben harminc expedíció mintegy 500 hegymászója próbálta meghódítani a csúcsot, csakúgy, mint mi. Helyenként, akár a közúton, dugó alakult ki, várni kellett a le-fel mászó csoportokra.

A térdétől lábát elvesztő Erőss Zsolt azt mondta, életformája a hegymászás, erről a jövőben sem mond le. Igaz, hogy fizikailag, technikailag nehezebb ma még meghódítania a magaslatokat, de két év múlva újra a régi lesz.

- Meg kell ismerni az embernek a fizikai korlátait, amit aztán lehet fejleszteni akár műlábbal is. Ezt magyaráztam annak a gödöllői fiatalembernek is, aki táncolás közben olyan rossz mozdulatot tett, hogy széttörött a térde, s neki is amputálták a lábát. Szülei kértek meg, hogy öntsek bele egy kis lelket. Amúgy engem nem ért lelkileg felkészületlenül a baleset, ugyanis a veszély benne van ebben a sportágban.

A csapat tagjai előadókörútjuk során nagyon sok fiatallal találkoztak, akiket arról igyekeztek meggyőzni, hogy az életben tűzzenek ki maguk elé valamilyen célt, amit aztán teljesítve újabb erőpróba elé állítsák magukat.

Erőss Zsolt tavaly év elején a Magas-Tátrában olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy amputálni kellett részben a lábát. Az expedíció alapvető célja volt, hogy a nemzetközi hírű sportembert visszavezesse a nagy hegyek közé, és egy sikeres mászással a végtagprotézis használhatóságát bizonyítsa extrém körülmények között is.