Szajkó, a szívvidító

„Képeinek minden eleme nyugalmat sugároz. Színei a természet puha zöldjei, kékei, sárgái, barnái, vörösei. Hogy mit ábrázolnak? A végtelen nyugalom tengerében egy-egy levelet, távol felsejlő tárgyat, egy madarat, kutyát, vagy ritkán embert. Figurális ez a festészet? Elvontsága a zene elvontságával vetekszik, ugyanakkor konkrét. Lókút, a Bakony a művész számára a vertikális táj, amely betölti a látómezőt, a kép teljes felületét, amelyet nem vág át a horizont. Ugyanez kékben a tenger, amely egybeolvad az éggel, s amely ennek a mostani kiállításnak az egyik fő témája. Húsz év érlelésének eredményei ezek a végtelen kékek” – részletezte megnyitó beszédében Martonné Szilas Katalin.

Szajkó István műveibe beépült a zágrábi festészeti iskola gyengéd lírája, egykori tanára, Nikola Reiser virágcsokrainak színei ott kísértenek vásznain. Mégsem teljesen idilli ez a világ, hiszen, mintegy a festő védjegyeként, feltűnik rajtuk egy-egy elgázolt, eldőlt bicikli. Semmi vér, semmi tragédia, csak úgy odadőlnek, bezuhannak ezek a gazdátlan biciklik a képbe, akár valami angyali karambol áldozatai – ahogy Tolnai Ottó költő fogalmazott találóan.

A veszprémi Mestermű Galériában most a víz témájú pasztell képeiből és festményeiből nyílt válogatás. Erről a festő a következőket mesélte a Naplónak: „Nem a tengerből indult ki ez a sorozatom, hanem a mi állóvizeinkből, az ottani zöldekből. Most nem a Palicsi tóra és nem is a Balatonra gondolok, hanem a Zombor környéki Duna-Tisza-Duna csatornára, amit a népnyelv Ferenc Jóska-csatornának nevez. Egyszer régen, még életében jártam Herceg János írónál Doroszlón, lesétáltunk a kertje végébe és ott volt a csatorna. Nagyon irigyeltem tőle ezt a kertje végében húzódó csatornát. Ennek a zöldjeit és mólóit kezdtem festeni és a végén eljutottunk a tengerig, a tengeri mólókig. Hogy miért a móló, mint motívum? Nincs ebben semmi filozófia. Szerettem biciklizni ezeken a partokon és amikor megálltam, leállítottam a biciklit a mólón, kijöttem és fényképeztem ezeket a mólókat a biciklivel. Tehát megint visszatérünk a biciklihez, ami azelőtt is, mindig is fontos motívumom volt.” 

Tegyük hozzá, Szajkó nem a ma divatos sokváltós hegyi kerékpárokat festi oda képeire, hanem az egyszerű, síkvidéki bicikliket, amelyek a bácskai élet jelképeivé nőtték ki magukat. Hiszen arrafelé mindig is bicikliztek az emberek, ez volt és maradt a fő szállító eszközük, nem véletlenül nevezte Tolnai Ottó Szabadkát a kerékpár egyik kis metropolisának éppen Szajkó képei kapcsán.

Szajkó Istvánt a jugoszláviai háború sodorta Lókútra. 1993-ban mutatkozott be Veszprémben a Mestermű Galériában. Azóta egyik meghatározó alakjává vált a galéria köré csoportosuló alkotóknak. Ahogyan idősebb Hegyeshalmi László mondta róla a megnyitó ünnepségen: itt is otthon érzi magát, de Szabadkára is hazamegy, „az ő számára nem jelentett különösebb dilemmát a kettős állampolgárság. Szívében őrzi vajdasági gyökereit, kettős honosságát, identitását, miközben Európa számos más városában is jelen van műveivel.”

A szombaton megnyílt Szajkó ’55 című kiállítással köszönti a mestermű Galéria az 1955-ben született 55 éves művészt.