A pokol mélyéről is van kiút - Beszélgetés Vujity Tvrtkóval

Tvrtkóval a szombati román-magyar kézilabdameccs után beszélgettünk. 

- Szeret meccsre járni?

- Nagyon. Törzsszurkolója vagyok a pécsi női kosárlabdacsapatnak is, olyannyira, hogy a csapat tíz százalékát feleségül is vettem. Veszprém-meccsen sem először jártam.
 
-  Ön szerint mit tud változtatni egy kisebb közösségen, városon, akár egy országon, ha van egy csapata?

-  Nem megbántva senkit: szinte mindegy, hogy kéziről, kosárlabdáról vagy fociról van szó, egy a lényeg: van egy város, annak a városnak az összetartó ereje tud lenni. Pont erről szól a könyv Veszprémnek dedikált fejezete is, hogy a szörnyű tragédia utáni egy hétben a sorsdöntő, León elleni meccs előtt hogyan lesz a csapatból, a szurkolókból és az egész városból egy nagy közösség, egy nagy család, amelyik végül is sikerrel megvívta élete talán legnehezebb, legfelemelőbb, legtorokszorítóbb és legtragikusabb mérkőzését.
 
- A Pokoli történetek sorozat könyveiben megjárta Csernobilt, Afrikát, Észak-Koreát és egy lepratelepet. Sokféle arca van a pokolnak.

- Érdekes, hogy ezt a könyvet Pokoli történetek sorozatnak hívják, pedig annyira angyaliak a történetek. Van egy mondás: Bajban ismerszik meg a jó barát. Vagy inkább bajban ismerszik meg, ki az igazi hős. Persze, lehet lepratelepről beszélni, de ott arról a doktornőről, aki magyar és a világ végén leprásokat gyógyít. Lehet szó nagy nehézségekről, Észak-Koreáról, de ott van Szenczy Sándor, akit senki nem kért rá, de életeket ment egy magyar árvaházban, amelyet a mai napig Rákosi Mátyás Árvaháznak hívnak. Ezek azért erőt adó történetek, mert látszik, mennyire mély a pokol, de ott is vannak emberek, akik feltalálják magukat, tudnak segíteni. A könyveknek tulajdonképpen két üzenete van: léteznek hétköznapi hősök, olyanok, akik nincsenek mindennap a bulvárlapok címoldalán, és nem azért sztárok, mert a kamerák előtt üvöltöznek a feleségükkel. Egy nagyon példakép-deficites társadalomban élünk. S olyan jó hétköznapi hősöket bemutatni, és azt mondani: lányom, fiam, szeretném, ha olyan lennél, mint ő.
 
- Mi a másik üzenet?

- Az is teljesen egyértelmű: nem nekünk, magyaroknak a legrosszabb a világon. Csak ebben a könyvben itt van ez a Németh Szamira nevű kislány, aki Szomáliából menekült, a családja egy részét kivégezték, a testét meggyalázták, késsel összevagdosták, hozzáadták feleségül egy 64 éves emberhez, és nézze meg a könyv címlapját, mosolyog és boldog. Ha ennek a kislánynak van ereje boldognak lenni, akkor nekünk van-e jogunk panaszkodni? A világ jelentősebb részén, ami nekünk van, úgy hívják: luxusprobléma.

- Persze, de mégis sokkal jobban befolyásolja az embert a saját gondja.

- Igaz. Nem kell minden egyes nap arra gondolni, hogy bezzeg Etiópiában éhen halnak a gyerekek, csak egy nagyon picit értékelni azt, hogy nálunk olyan a csapvíz, hogy ha megisszuk, nem döglünk bele. Becsüljük meg azt, amink van.
 
- Rengeteg helyen járt, volt már olyan érzése, hogy ennél már nincs lejjebb, hogy ez tényleg a poklok pokla?

-  Minél mélyebb a pokol, annál nagyobb erőre van szükség, hogy kijöjjünk belőle. Az életem legmarkánsabb történeteire gondolok, a világ utolsó hadifoglyának a hazatérése: 53 évig egy tatár elmegyógyintézetben nem kérdezték meg tőle, hogy Bátyám, maga hova valósi? De hazajött. Én is ezen gondolkozom, amit kérdez: szerencsés volt? Igen. Mert 600 ezer honfitársunknak, aki meghalt vagy eltűnt, nem adatott ez meg. Szerencsétlen volt? Igen. Mert 53 évig ott volt egy elmegyógyintézetben. Nincs olyan, hogy fekete vagy fehér.

- Hét évvel ezelőtt adta ki az Utolsó pokoli történetek című könyvét. Ezzel azt gondolhatnánk, hogy végzett az ilyen történetekkel. És mégsem.

- Lehet ezt szépíteni, meg ideológiákat gyártani, nem akarok. Tévedtem. Megírtam a könyvet, a sorozaton belül minden idők legnagyobb példányszámú könyve lett, meghaladta a százezer példányt Magyarországon. Befejeztem, aztán elkezdtem kapni leveleket, telefonokat, hogy ha van még, folytassam. Gyakorlatilag rábeszélődtem?! Másrészt egy könyv nagyon más, mint a tévé: a tévénél ott a távkapcsoló, ha unom az adást, átkapcsolom a Forma 1-re vagy a focira. A könyvért viszont pénzt kell adni: most 3000 forintot. És ezek az emberek nem tejre, tejfölre, párizsira költik, hanem rám. Ezért van az, hogy bevezettem a saját szabályaimat: minden megyében bemutatom a könyvet, és minden közönségtalálkozó ingyenes. Harmadrészt az egy lelki dolog. Akinek több tízezer könyvét veszik meg, az olyan, mint a szavazófülke magánya. Egy könyvesboltban nem tudom rábeszélni az embert, hogy vegye meg. Ez óriási erőt ad.
 
- Az viszont érdekes, hogy nem éppen vidám történeteket ír a könyveiben, s ami manapság történik velünk, az sem az. Miért van mégis ezekre a szívszaggató, nehéz sztorikra szükségünk, mikor a másik oldalon meg tarol a bulvár meg a főzőműsorok?

- Én nem a szívszaggató részét látom, hanem a talpra állás lehetőségét. Az én nevemmel, Vujity Tvrtko, egy horvát név, talán elhitték nekem, hogy úgy gondolom: ez a nép a világ legtehetségesebb népe, ez szubjektív, persze. De az egyik legpesszimistább is. Ha nincs probléma, akkor gyártunk, hogy tudjunk bosszankodni. Ezeket a könyveket elolvasva én azt tapasztalom, hogy erőt ad.
 
- Veszprémnek is?

- 2009. február 8-án megváltozott Magyarország. Veszprémben megölték Marian Cozma kézilabdázót. Békés megemlékezések és indulatos tüntetések kezdődtek, és voltak olyanok, akik megbélyegeztek egy egész kisebbséget, iszonyú harag volt, egymásnak esett itt mindenki. És akkor idejött Petre Cozma. Elég lett volna egy rossz mozdulat, egy rossz gesztus vagy szó, és tényleg elszabadult volna a pokol. Erre idejön ez az ember és elkezd minket a békére tanítani. Tudtam, hogy itt egy csapat, amelyiknek megölték az egyik legjobbját, életveszélyesen megsebesítették két másik nagyszerű játékosát, a játékosok labdát nem akarnak látni, elmennek Bukarestbe egy nyitott koporsós temetésre, hazajönnek, és két nap múlva megvívják a León elleni meccset és nyernek. Ez a csapat aznap este legyőzhetetlen volt. A könyv egyik vezető fejezete a veszprémi kézisek aznap esti teljesítményéről szól: hogyan képes egy csapat egy héttel a tragédia után úgy viselkedni, hogy ott már nem a kézilabdáról volt szól. Veszprém csapata példát mutatott nemcsak a világ kézilabda-, hanem sporttársadalmának és egész Magyarországnak.
 
- A többi történet is arra példa, amit a cím is sugall: mindig, mindenhonnan lehet kiutat találni.

- Pontosan erről szól, hisz Veszprém, a csapat és az emberek is olyat oldottak meg, amire nem lehet felkészülni. Egy közösség így tudta erővé formálni a gyász erejét.
 
- Említette, hogy a könyvei háromnegyed millió eladott példánynál tartanak, biztos jól profitál belőle. Mennyire fontos önnek a pénz?

- Annyira fontos, hogy nem kell egyik vagy másik párt sajtótájékoztatójára járnom, nem vagyok egzisztenciális újságíró.
 
- Sőt, egyszer azt nyilatkozta: elsősorban apa, aztán újságíró. Hobbiújságíró.

- Hazahoztuk Szomáliából Németh Szamirát, én nem kértem állami segítséget. Nekem nincs önkormányzat vagy alapítvány, amely segít. Ezt a kislányt, akit mi a családommal örökbe fogadtunk, ebből a pénzből tartottam, iskoláztattam, etettem. De éppen azt akarom mondani, hogy ez nem rajtam múlik, hanem mindenki, aki valaha az életében megvette bármelyik könyvemet, az azzal a boldog tudattal olvashatja ezeket a sorokat, hogy benne van Szamira megmentésében. És ezt köszönöm.

- Említette, hogy példakép-deficites társadalomban élünk. A mai gyerekeknek, az ön fiainak kik lehetnek a példaképei?

- Én vagyok a gyerekeim példaképe. Mivel fiúk, én vagyok az apaideáljuk. Ha én iszom és pofozom vagy zaklatom őket, akkor is a példaképük vagyok, csak akkor nagyon rossz példaképük. Viszont ha mesélek nekik, meg simogatom őket, nevelem őket, akkor is a példaképük vagyok. Én két becsületes, melegszívű, büszke magyar embert szeretnék nevelni a két gyerekemből, Benjáminból és Barnabásból.
 
- Önnek van példaképe?

- Igen. Illetve volt: az édesapám. És van, Németh Szamira, ez a 19 éves kislány abszolút mértékben az. Mert aki ilyen dolgokon ment keresztül, és még mindig így mosolyog, akkor ő a példaképem. Azért, mert valószínűleg én nem tudtam volna így végigcsinálni.
 
- Régen még a televízióban szereplők is lehettek azok, most meg a híradós a másik pillanatban főzöcskézik a főzőműsorban, meg a bulvárhírekben szerepel. Vannak még hiteles személyek Magyarországon?

- Vannak, de az soha nem a televízióban dől el. Meg kell találni. És aki megtalálta, az nagyon becsülje meg. De egy picit megfordítanám a dolgot: hogy ezek a példaképeink, akiket mi mutogatunk, megfelelnek-e a példakép elvárásnak, helyesen viselkednek-e, és példaképek-e egyáltalán, ebben nekünk televíziósoknak, újságíróknak hatalmas felelősségünk van. Van egy óriási morális válság, ahol egyre nehezebb megtalálni az értékeket, de ez a mi nagyon nagy felelősségünk, kit mutatunk be és kit nem.

Országos bemutató Veszprémben

A  könyv sportról szóló fejezetében nemcsak a veszprémi tragédiáról van szó. Tvrtko bevetette magát a sportarchívumba, összegyűjtötte a sporttragédiákat, kezdve a  Pécs női kosárlabdacsapatának kapitánya, Horváth Judit halálától Kolonics György, Ocskay Gábor, Zavadszky Gábor vagy  Kulcsár Anita haláláig. Az  rajzolódott ki, hogy az a csapat, amelyiknek meghalt a sportolója,  mindig  megnyerte a következő mérkőzését.

Tvrtko ingyenes, filmbemutatóval egybekötött könyvbemutatójára pénteken 18 órakor kerül sor Veszprémben, a városi művelődési központban.