Nem futok versenyt az idővel - Beszélgetés Kováts Adél Kossuth-díjas színésznővel

Fotózáskor először kicsit zavarban van, aztán meg mégis szemmel láthatóan élvezi a kamerát. De csak néhány percig, mert utána már figyel, beszélgetés közben meg hol mosolyog, hol kissé elkomorul az arca, aztán felkacag, elgondolkodik, morfondíroz...

Kováts Adél friss Kossuth-díjas színésznővel Sas Tamás Szélcsend című filmjének balatoni forgatásán beszélgettünk.
 
- A húsz évvel ezelőtti Angyalbőrben című sorozat idején katonáskodó férfi kollégám szerint akkoriban minden bakának a laktanyában ön egyet jelentett a NŐ fogalmával. De úgy általában is, önnel kapcsolatban biztosan az első dolgok között előjön, hogy szép. Fontos ez? Mihez kezd vele?

- Szerintem az jó, ha egy művészről, alkotóról, bárkiről valami egy meghatározó dolog eszébe jut az embereknek. Bár az említett velem kapcsolatos dologhoz én igazándiból nem tudok hozzáfűzni semmit, mert ez egy tőlem teljesen független dolog. Én élem az életem, nekem igazából egy deka nincs erre rápakolva, nincs efelé törekvés, hogy ezt erősítsem.

Nyilván sok olyan feladatot kaptam, ami ezt az imidzset felépítette, de azért ezek külsőségek. Egyébként úgy gondolom, hogy az, hogy valaki mennyire nőies, vagy mennyire van női varázsa, kisugárzása, az egyszerűen veleszületett történet. Ha megnézünk egy két-három éves kislányt, már ott van benne. Persze lehet tanulni, de ilyen szempontból én a természetesség híve vagyok.

Ma már hihetetlenül megcsinálnak sztárokat, és sok minden tanulható is, de azt hiszem, hogy a lényege, a legmélyebb rétege vagy van valakinek, vagy nincs. Persze más az is, ha valaki csak a külsejét használja, mert fotómodell, és más az, ha valaki művész: ott nem elválasztható semmiképpen a tartalom és a forma. Én nem szeretem azt, amikor valaki versenyt fut az idővel. Soha nem is akartam fiatalabbnak tűnni, és úgy gondolom, én annyit változtam az elmúlt húsz évben, amennyivel érettebb személyiség, s talán bölcsebb ember vagyok, és hát ebbe egy csomó minden beletartozik. Nőként azok a dolgok, amiket megéltem magánéletben és színpadon, úgy gondolom, hogy építettek, de hát egy csomó minden el is tűnik, mert ami egy húszéves lány sajátja, az már nem lehet sajátja egy tapasztaltabb, érettebb nőnek. Ebben ez a csodálatos szerintem.
 
- Ha már itt tartunk: milyen a viszonya az idővel?

- Ha arra gondol, hogy elkészülni időben, akkor nagyon rossz, de más szempontból jóban vagyok az idővel. Mert elég jóban vagyok magammal, és ez határozza meg, hogy az embernek az idő múlásával milyen a viszonya.

- Kováts Adélról nem lehet megtudni, mikor, kivel nyaral, milyen naptejjel keni a bőrét, soha semmi maszlag vagy botrány nincs ön körül. Tudatosan nem ad teret az ilyen jellegű megkereséseknek?

- Persze, tudatos. Úgy gondolom, hogy igen, fontos szerepe van a médiának, és valamilyen értelemben számomra is fontosak a visszajelzések, az emberek szeretete. Most is elindulhattam volna már haza a gyerekemhez, ehelyett itt beszélgetek magával, de nem igaz, hogy ezt nem lehet kordában tartani és kezelni. Persze az emberek ezzel kapcsolatban tévhitben vannak, mert ezeket a bizonyos celebeket, ismert embereket, főleg, akik a kereskedelmi csatornákon megjelennek, szerződés kötelezi ezekre a megjelenésekre, és ezek a médiumok gerjesztik egymást.

Én egy másik utat választottam, színész vagyok és ennyi, és nem is hiszem, hogy bárki engem tudna bármikor arra kötelezni, amivel én az utolsó szóig nem értek egyet. Meg aztán azt is tudomásul kell venni, ha minden kis örömömbe beavatom a sajtót, majd amikor esetleg vannak olyan dolgok az életemben, amiket szívesebben eldugnék, arra azt fogják mondani: akkor ezt meg miért nem?! Gondolhatják azt, hogy ők az életem része, nem pedig csak kivételes alkalmakkor beengedem őket és adok magamból valamennyit.
 
- Laura, a lánya tíz éves. Milyen útravalót lehet adni ma egy gyereknek?

- Nekem is van egy-két mondat, ami visszacseng a szülői házból, és meg kell, hogy mondjam, nagyon determinálnak. Az ember szereti a szüleit és felnéz rájuk, és ha tényleg olyan indíttatást kap, akkor ezek nagyon fontos mondatok. De igazából nem lehet szlogenekkel útra indítani egy gyereket, ez nem így működik. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a példa. Csak példával és tettekkel lehet kialakítani azt az értékrendet, ami igazából megalapozott egy gyereknél. Hogy mi legyen ez az értékrend, éppen erről beszélgettünk most a Sas Tamással. Hogy az ember rájön, tulajdonképpen minél jobb szülő, annál jobban megnehezíti a gyereke életét? Persze ez így mégsem igaz. Én úgy gondolom, hogy egy szeretetben felnevelkedett gyerek ezerszer jobban fel van vértezve, még akkor is, ha sokkal naivabb adott esetben. S hogy miként lehet felvértezni egy gyereket az élet dolgaira és a csalódásokra? Ha én soha nem hazudok neki, akkor ő hogy fog ott állni, amikor az első ember hazudik neki? Akkor védtelen lesz, akkor azzal nem tud mit kezdeni.
 
- Pláne, hogy jó sok erkölcsi érték ma nem is működik.

- De ez borzalmas, hogy nem működik! Pont a múltkor mondtam egy beszélgetésben, hogy én nagyon sokat, mindent a szüleimnek köszönhetek. És akkor megkérdezték, hogy ők milyen értékrend alapján neveltek. Nem kell messzire menni, itt a tízparancsolat értékrendje. De az, hogy ma mindenhol csúsztatás van, és mindenki megmagyarázza az ő nem egészen helyén való dolgait a sanyarú sorssal, az élettel, erre én meg azt gondolom, hogy az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Mi vagyunk itt ebben az országban. Mi csináljuk egymással azt, ami itt történik. Azt gondolom, nincsenek nagy csodák, de ha mindenki úgy ébredne fel, hogy picit ma hozzátesz a világ folyásához, vagy nem árt másoknak, ha mindenki megcsinálná azt, amit elvállal, akkor nem lenne annyira borzalmas. De itt most már nem is lehet betartatni dolgokat. Szerintem mi az érzelmi és morális körbetartozás országa lettünk. És ez siralmas.
 
- Ön és a férje mégis nagyon sokat tesz önzetlenül azért, hogy a segítséggel élőket elfogadják.

- Ez olyan érdekes, pont most gondolkodtam erről, hogy hogyan lehetne azt megfogalmazni, hogy fogadd el a másságot. Hogy te, aki nem vagy olyan, hogyan tudnád azt elmondani, hogy senki sem más. A Mosolyország Alapítvány ezt próbálta megfogalmazni: egy a világunk, egy világban élünk, te sem vagy más, vagy éppen te is más vagy. Mitől gondoljunk azt, hogy van valamiféle igazodási pont? Nincs egy azonos atom, mindenki más, amíg ez így nem tud beülni az agyakba, addig ez nagyon nehéz feladat.

- Mi jelent önnek boldogságot?

- A családom és az, hogy azt csinálom, amit szeretek. Nekem ez hihetetlen. Most, hogy forgattam ezt a filmet, minden nap úgy keltem fel, hogy jaj de jó lesz, kimegyünk a Balatonra. Ezek a reggelek...! Ez egy csodálatos forgatás volt, külön két ajándék ez a csodálatos csicsergő csaj mellettem, Kovács Patrícia és Pálmai Anna. Minden nap hálát adtam a Jóistennek! Persze adott feladatnak mindig megvannak a maga problémái, de alapvetően, ami szakmát én választottam, az örömet ad, ráadásul a visszajelzések mutatják, hogy ezt szeretik, és én ebből még meg is tudok élni, hát ez csodálatos dolog. És nagyon nehéz belehelyezkednem egy olyan ember lelkivilágába, akinek ez nem adatik meg minden nap. Én egy nagyon dolgos ember vagyok, nem tudnék munka nélkül létezni. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog, mert ez mindenhova visszahat.

- Lehet akkor mondani, hogy Kováts Adél elégedett és boldog ember?

- Hát igen, lehet mondani, nyilván, ha egy kicsit jobban megkotorjuk, akkor ebben vannak gyengébb láncszemek. Nem így mondanám, hogy hú de kerek a világ, hú de gömbölyű minden, mert sajnos a szociális érzékenységem egy velem született rossz tulajdonság. Engem a fent már említett problémák nagyon bántanak. Inkább azt mondom, hogy nagyon tudom értékelni a dolgokat, és most már arra is képes vagyok, ha egyébként nem annyira megy jól minden, akkor is belső bizakodással és derűvel legyek. A belső szemlélet az, ami minket boldoggá vagy boldogtalanná tehet. Ha mondjuk kedvezőtlen események történnek, akkor az ember ne vagdalkozzék vagy keseregjen, hanem azoknak azért kell történnie vele, mert valamitől visszatartja, rákényszeríti.

- Miben hisz?

- Hiszem, hogy minden, ami velünk történik, és amit teszünk, az nem véletlen. És a cselekedeteink előhívnak dolgokat.

- Mondjuk úgy, hogy nem maradnak elszámolatlanok a dolgok?

- Igen, biztos.

- 1988-ban kapta az első díját, most pedig a legnagyobb kitüntetés, a Kossuth-díj tulajdonosa. Mennyire fontos mérföldkő ez az életében?

- Azért ezt fel kellett dolgozni, ezzel a Kossuth-díjjal volt dolgom, túl azon, hogy iszonyú boldog voltam. Mert hiába van tisztában az ember azzal, hogy ez a díj létezik, erre egyszerűen nem lehet hajtani, legalábbis nekem soha nem volt ilyen érzetem. Az úgy benne tud lenni a pakliban, hogy a Radnóti Színházban a társulati díjat megkapja az ember, azt úgy lehet akarni, hogy akkor őt most hogy is látják a kollégák. De egy ilyen hatalmas elismerést..! Váratlanul ért. Ráadásul ugye minden ilyen díjra felterjesztik az embert. Engem a színházam felterjesztett és ez egy nagyon nagy dolog, én ugyanis nagyon társulati ember vagyok. Azt azért kell tudni, hogy van mögöttem egy csapat, és ez nagyon jó. És persze ne felejtsük: ez egy művészeti díj, amiről kuratórium dönt. Először kapdostam a levegőt, de aztán ezt gyorsan el kell felejteni, mert nem lehet ezzel a görccsel színpadra menni: hogy most mindenki azt nézi, tényleg Kossuth-díjas vagy-e?

- Hol tartja a szobrocskát?

- Egyelőre az ágyam mellett. Ha netán felébrednék egy rémálomból, hogy ez nem igaz, akkor lássam. Biztos tíz év múlva nem lesz ott, de még nem találtam meg a helyét. Fizikai és átvitt értelemben sem. Mi vagyunk itt ebben az országban. Mi csináljuk egymással azt, ami itt történik. Azt gondolom, nincsenek nagy csodák, de ha mindenki úgy ébredne fel, hogy picit ma hozzátesz a világ folyásához, vagy nem árt másoknak, ha mindenki megcsinálná azt, amit elvállal, akkor nem lenne annyira borzalmas.

Kováts Adél színművész
Született: 1962. június 18. Kapuvár
Diploma: Színház- és Filmművészeti Főiskola (1983).
Színház: Nemzeti Színház (1983-92), szabadúszó, Radnóti Színház (1993-tól).
Filmjei: Metamorfózis, A temetetlen halott, Életképek, A hídember, Csocsó, Presszó, A magzat
Színházi szerepek: Shakespeare: Romeó és Júlia (Júlia), Szentivánéji álom - (Hermia), Moliere: Tartuffe ( Mariane) Tudós nők ( Henriette), Heltai: A néma levente (Zilia), Goldoni: Csetepaté Chioggiában ( Lucietta)
Díjak: TV- és filmkritikusok díja (1988), Rajz János-díj (1989), Jászai Mari-díj (1992), Plovdivi tv-fesztivál legjobb alakítás díja (1997), Súgó Csiga Díj (2002), Radnóti Nokia-díj (2004), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2005),Kossuth-díj (2009)

Fotó: Áfrány Gábor