Tisztelgés egy vízáteresztő téli csizmában megtett hajdani óvodásexpedíció előtt

A Mátrával mint hegységgel legelőször ötéves koromban találkoztam, ráadásul egy havas decemberi napon. Elég gyászos emlékeket hordozok erről az eseményről, akárhányszor eszembe jut. Édesapám, aki elkötelezett volt mindenféle teljesítmény irányába, legyen az borivás vagy célba dobálás, egy reggelen felvetette velem pomponos sapkámat és vízáteresztő téli csizmácskámat majd közölte, hogy a mai nap épp megfelelő arra, hogy Mátrafüredről felgyalogoljunk a Kékesre.

Visszagondolva túránkra mindig valami olyasmi jutott eszembe, mint az akkori Delta tudományos híradó kezdő képsorai, ahol pár ember toszakodott előre egy hóviharban, meghódítani valami borzalmasan távoli dolgot. Szóval mi is csak mentünk, mentünk, kifogyva már az utolsó szem töltetlen savanyúcukorból is, amikor apám közölte, hogy megérkeztünk.

Ott álltunk egy makettszerű, nemzetiszínűre festett kő mellett megérkezve, és nem történt semmi egyéb. Egyesek síeltek, mások forró teát iszogattak vidáman, csak mi tűntünk úgy, mintha valami idegen bolygóról érkeztünk volna. Később aztán kiderült, hogy ugyanide kocsival is fel lehet menni. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy a gyermekkor varázsának elvesztése.

A Mátráról azt érdemes tudni geológiailag, hogy vulkanikus hegység, ami azt jelenti, hogy kúpokból áll. Ennek az információnak az a jelentősége, hogy az ember vagy fel, vagy le megy éppen valahonnan, ha észak-dél irányban közlekedik, akárcsak a Karancs nevű törpehegységben, ami tisztára olyan, mint egy alattomos terepasztal, vagy mint a kollégiumi ulti. Az ember nyer nyolcszázat, veszt nyolcszázat, és a végén nullán van, csak mindezt méterben. Valamint azt is jelenti, hogy a vulkáni utóműködések során réz- és nemesfémtartalmú ércek váltak ki Gyöngyösoroszinál és Recsk környékén, amelynek gazdagságáról titkos legendák keringtek, akárcsak az erdőbényei honvédüdülő alatti aranybányáról.

A rendszerváltás környékén és utána több külföldi konzorcium is megkutatta a helyet, megállapítva, hogy érces telérek valóban vannak, de nem gazdaságos a kitermelésük. Pedig milyen jó lett volna vörösiszap-tározóink mellé néhány ciános is. A Mátráról továbbá eszébe kell jusson az embernek az Ősmátra-elmélet, amit én nagyon szeretek. Röviden elmondva arról van szó, hogy a jégkorszak lehűléseit az alföldi növények például a Mátra előhegyeinek déli kitettségű, meleg sztyepprétjein vészelték át, majd az interglaciálisban szépen visszaszivárogtak sík élőhelyükre. Ennek emlékét őrzi a hasonló fajokból álló löszsztyeppnövényzet, amely leginkább a gyöngyösi Sár-hegyen érhető tetten, ahol határtalan meglepetésemre például szikikocsord-tömegek is vannak, ami pedig aztán igazán alföldi dolog. Persze az ezer méter kötelez, így a Kékesről a Sas-kő irányába lesétálva csupa magashegyi dolgot találunk, havasaljai rózsát, hármaslevelű macskagyökeret, havasi ribiszkét meg lila csenkeszt is. Ha lenézünk a Sas-kőről, akkor valami nagyon mély és sötét, főleg páfrányokkal benőtt sziklafalat látunk, ahol elviekben a havasi szirtipáfrány is megtalálható volt, már ha valakinek kövirigó volt az anyukája. Valamivel odább a kedves, Gabi halála nevű kőgörgetegen szőrös vesepáfrány lelhető fel, a havasi iszalaggal együtt, amiért szerencsére a Bükkben csak az ómassai kocsma mögötti középfeszültségű nyiladékba kell benézni. Ugyanitt mohos csitri és erdei hölgyestike nagy tételben (ezek prostitúciógyanús nevük ellenére növények). A hegység növényvilága jól felderítettnek mondható, többek között Kovács Margit gödöllői tanszékvezető érdemeként, akinél még volt szerencsém vizsgázni növénytanból. Jó humorérzékkel rendelkező professzor asszony volt, hatalmasat nevetett Borossai Gyuri barátom feleletén, aki rezzenéstelen arccal adta elő, hogy a klimax tulajdonképpen az az állapot, amikor a virág nőivarsejtjei már akadozva termelődnek, és beporzásuk is eléggé bajos (a megfejtés egyébként egy adott területre jellemző legkomplexebb jellegű beállt növényi zárótársulás). Alaposan leírta többek között a Sás-tó növényzetét is, és gondolom, igen meglepődne, ha körülnézhetne ott mainapság. Mert oda egy nagyszabású turistavurstli épült mindenféle extrém mászó-, kúszó- és csúszóeszközzel, sörözdével és nagy parkolóval. Hiába, no, mostanában ez a divat. Mi annak idején, amikor kimentünk az aktuális barátnőmmel a zöldbe, egy szál pokróccal is remekül szórakoztunk. Teleszedtük például gombával.

Ezzel együtt azért a hegységnek vannak remek részei is, például nagyon sok kicsike forrás csinál maga körül egy szobányi láprétet, amelyben aztán lehet kutakodni a gyepes nefelejcs, a csermelyaggófű, meg a hegyi perje után. Itt-ott ezek a források megemberelik magukat és sikerül nagyobb területet is összevizezniük, mint a parádi Fekete-tó, ahol békaliliomok ringanak a víztükrön, meg ritka csigafajták is találhatóak ott, mint például a fehérínyű kétfogúcsiga, amely névről valahogy a szomszédom jut eszembe mosolygás közben.

A Mátra rovarfaunája pompásan meg van kutatva, köszönhetően a Mátra Múzeum szakembereinek, nem is tudom hány féle kérész, álkérész, tegzes került elő a hegyi patakokból, hangyaboglárkák és gyöngyházlepkék a kaszálórétekről, és faodúkból meg egyéb titkos helyekről fűrészescsápú pattanók, nyolcpettyes virágbogarak és zömök hőscincér is, ami új faunaelem.

Végezetül engedtessék meg, hogy pár szót szóljak az aranybagoly lepkékről, amelyek tényleg aranyszínű foltokkal rendelkeznek szárnyaikon. Kérdéseim a következőek az aranybaglyokhoz: mi történik a bábban, ahol a hernyó kvázi feloldódik és újrastruktúrálódik egy abszolúte más kinézetű élőlénnyé, ami teljesen másképp táplálkozik, repül, és érzékel? Miért kell neki ez az esztétikus aranyzöld szín a tök sötétben? Hogyan és miből állít elő ilyen természetellenes színű hímport? És kinek az örömére, kérdezhetnénk, ha Kant és Goethe nyomdokain járnánk, akik a magáért való természet szépségeibe hol erkölcsi elveket hol esztétikai elragadtatást szőttek bele. Csakhogy aztán Marx elrontotta az egészet a társadalom-természet szoros anyagcseréjének fogalmával, beleértve az aranybagoly szárnyainak természeti objektumként történő perceptálását mint a munkásszabadidő eltöltésének tárgyát.

Na jó. Elég a hülyéskedésből, esküszöm, úgy akartam befejezni ezt a kis írást, ahogy most rá is térek, hogy legjobb kertépítési munkáim egyike volt a mátraházi MATÁV-üdülő parkrendezése, ahol a bükkfák közé két kézzel szórtam szét a különféle geofiton hagymásokat, a lenti teraszra meg építettünk egy olyan kemencét, amiben kábé Jancsit és Juliskát akarták megsütni roston anno. Este pedig átmentünk bablevest enni a Volán-panzió büféjébe, és a világ kimondottan kereknek tűnt akkoriban a relaxációs célzattal megivott két sör után, és eszembe sem jutottak a fent említett filozófiai aggodalmak, valamint aludni is úgy aludtam, mint a lőtt medve. Emlékszem, az évben már október közepén leesett az első hó, így az aszfaltra festett stop jelzés egy kicsit szőrösre sikerült. Igazából még aranylottak a lombok, de fejünk felett a Kékes már szigorú hófehérben állt. Az utolsó nap volt, délben végeztünk, ezért felsétáltam a tetőre a béna makettig, így tisztelegve apám és óvodásexpedícióm előtt – elkésve, felnőve.