Ismét Jacko és Jimbo

Michael Jackson: Michael
A popikon tragikus halála utáni médiacirkuszt most hagyjuk. Koncentráljunk a dalokra, hiszen ízlés ide vagy oda, azt mindenki elismerheti, hogy az örökbecsű Jacko igen erős volt ezen a téren.

A Michael című posztumusz albumot felfoghatjuk az életmű lezárásaként is, pedig az örökké gyermek előadó egy új kezdet kísérőzenéjének szánta a tíz új dalt. A borzalmas borítóval piacra dobott lemez az Akonnel közösen jegyzett Hold My Handdel kezdődik, ami a gospelkórus és a naiv szövegvilág miatt hamisítatlan szeretethimnuszként nyitja a korongot. A Hollywood Tonight a 2001-es Invincible világát idézi, míg a 50 Centtel közös Monster és a Breaking News a showbiznisz árnyoldalait taglalja. Lassú és érzelmes nóta a Keep Your Head Up, a Lenny Kravitz-cel közös I Can't Make It-ben pedig az énekes erőteljes hangja domborodik ki. Persze nem tökéletes a dalcsokor, mégis megér egy hallgatást, legalább a pop királya iránt érzett tisztelet miatt. 10/6

The Doors: Live in Vancouver
Mivel e sorok szerzőjének egyik kedvenc zenekaráról van szó, nehéz elfogulatlanul írni a végtelennek tűnő Doors-életmű legfrissebb darabjáról. Ugyan bootleg, azaz kalózverzióban már bő két évtizede hozzáférhető volt a banda kései korszakának eme koncertje, a stúdióban újrakevert és masterelt verzió sokat dob az összképen. Az apropó egyébként hivatalosan az 1970-es buli 40. évfordulója (2010. decemberében jelent meg a korong), a háttérben nyilván a pénz dominál, hiszen a jóképű Jimbo és kiváló csapata még mindig piacképes árucikk a zenei fronton.

A bluesos hangulatú koncert igazi kuriózuma abban rejlik, hogy a zenekarral négy számban együtt játszott Albert King. A blues-legenda jelenléte jól hallhatóan felvillanyozta a Morrison-bandát; a Sámán még sosem énekelt olyan szenvedélyesen bluest, mint a Little Red Roosterben, de Krieger és Manzarek szólói is maximálisan ihletettek.  Doors-lemezre nem tudok tíz pontnál kevesebbet adni. 10/10