Végre, nem egy édi-bédi szélesvásznú

Igazi reklámfogás a magyar Matthew McConaughey-ként aposztrofálni Nagy Ervint, de akkor ugyan ki tudná akkor kimondani, pláne leírni a nevét. 

Jó így nekünk gáborosan, ahogy márkás bájgúnárként és a busz koszos, felhasogatott műbőr ülésein terpeszkedő laza szélhámosként keresztülgaloppozik a gyanútlan néző lelkivilágán. 

Egy mocskos, tehetséges Casanova, kis tételben töri össze a nők szívét, aztán odébbáll. Ám megsuhintja a szerelem: az ördögi csábítóból elejtett vad lesz. 

Émelyegtem Hámori Gabriellától: átkozottul jó nő, ártatlan, bájos, sebezhető, alattomos, számító és kegyetlen. A kis balerina: irigyelni, megszeretni, babusgatni, dédelgetni, majd megenni, hogy aztán undorodva essen ki a számból a falat. 

Fantasztikus színésznő. Alakja méltó párja a göndör fürtös félistennek. Hogyha már átdobják egymást a palánkon, hát hadd legyenek egymáséi. Jöhetne a happy end.

De nem, mert itt van még valaki, Trill Zsolt: a társ, a Tibi. A sajnálat kevés, persze. Pedig Tibit igazán sajnáltam. Nem vigasztal, hogy legalább egy csoki viseli a nevét. Nyomorult érzés volt látni, ahogy maga alá gyűrte egy autó. 

In memoriam Gábor apródja, a csicska. Nyers humor, túl sok szerencsétlen szerencsejáték, feltétlen odaadás és a küzdelem a normális mindennapok reményében. 

Ez ő. A partner, a barát, akit a középszerű élet kapujában ejt pofára Gábor. Együtt húzták le az intézeti éveket, közösen kupálódtak ki a nyomorból és nyissz, vágókép: Gábor vérlázító puhány, ahogy a lével toporog a buszon, Tibi gyomorszorító látvány magára hagyva az aszfalton.

A dolog pikantériája, hogy van itt megzsarolt meleg sztárdoki, Kulka János (na de, Magenheim doktor), izomagyú macsógyerek Csányi Sándor képében, egy agyafúrt pszichológus (László Zsolt), aki nem akar beszélni róla. Hazugság a köbön, tízezresek átkötve, lelkek roncsosra taposva. 

És hogy akkor ki is a Kaméleon?

Az a kis zöld hüllő biztosan, aki a pénzes akváriumban masírozik.

Boldogan éltek, amíg…? Nem lövöm le a poént, de a csontig hatoló tanulságtól összeszorul az ember torka. Aki túl mélyről jön, törhet a magasba – de ha nincs, akiben megkapaszkodjon, aki talpra állítja, ha a földre zuhan, csak a pöcegödör marad. 

A pokol legmélyebb bugyrában az sem vigasztal, hogy itt vannak a gazdagok és szépek is: a lelki szegények. Ők fentről jöttek és nagyot zuhantak, mégsem mossa tisztábbra arcukat a tragédia. Fúj! Dudva, muhar rájuk.