Apanapló: Tőlünk akár hisztizhetne is, csak végre itthon legyen

Csoda-e, hogy szívből kívántuk annak az időnek az eljövetelét, amikor végre táborba megy a lányunk? Igaz, voltak ismerőseink, akik figyelmeztettek, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”, de a remélt csend és nyugalom oly kecsegtetőn mosolygott felénk (a ködös tá volból), hogy nem is törődtünk ezzel. Az idő gyorsan szállt, a dackorszak már rég a múlté, csak az emléke maradt, ellenben Hédi néhány nappal ezelőtt elindult élete első táborába. No, nem messze, csak ide a város szélén található Csónakázó-tóra, táahol a kajakozás rejtelmeibe avatják be őt, és persze mindennap lubickolás, játék, barátok várják. A kiszállítás jogát nem adtam volna semmiért, így aztán nagyon hamar megértettem, mit is jelent a néhány évvel ezelőtti figyelmeztetés. Nem olyan egyszerű dolog ez: egyedül, szülői felügyelet nélkül hagyni az eddig talán túlzottan is féltve óvott gyerkőcöt, még ha barátok is a tábor vezetői, tehát biztosan tudom, hogy jó kezekben van a lányom. Nem va- gyok ezzel egyedül, az asszony ugyanúgy aggódik érte, mint én. Így aztán Hédi most javában lapátol a tavon, mi meg lerágjuk a körmünket az izgalomtól, és alig várjuk, hogy újra itthon legyen. Tőlünk akár hisztizhetne is...