Az 56-os megmentő

Dezső fiatalemberként és unokatestvére, a kislány Piroska ugyancsak Káptalantótiban lakott a szüleivel. Piroska szülei egyetlen lánya volt.

- A nővérem fél éves korában meghalt, édesanyám nagyon féltett engem. Emlékszem, 1956-ban, amikor 14 éves voltam, Budapesten kezdtem a közgazdasági iskolát az Alkotmány utcában. A nagynénémnél laktam Pestújhelyen, ott voltam a forradalom idején is. Délután minket hazaküldtek az iskolából, így október 23-án nem láttuk az eseményeket. Emlékszem, hogy sorba kellett állni, ha kenyeret akartunk enni és arra is, ahogy jöttek be a tankok este tíz órakor. A kapunk előtt mentek végig, vonultak be Pestre. Édesanyám a távolból aggódott, nehogy bajom essen, vagy én is elmenjek külföldre. Úgyhogy megkérte Dezsőt, hogy jöjjön el vele értem Pestre. Dezső ott nem ismerte ki magát és a háborús viszonyok miatt útbaigazításra sem számíthatott, ezért utazott édesanyám is vele. Ő aztán ott maradt, Dezső pedig engem hazahozott a motorral. A Márton napi búcsúra értem haza, november első felében valamelyik nap. Édesanyám egyedül jött haza utánunk Pestről, két napon át tartott neki az út – emlékezik Piroska néni. Azt mondja, mostanában, hogy annyit beszélnek 1956-ról, eszébe jutott ez a történet és úgy gondolta, utánanéz, él-e még az unokatestvére, Dezső, akinek a nagyanyja és Piroska néni egyik nagyszülője testvérek voltak egykor.

Kalász Istvánné, Piroska néni és az ő 56-os megmentője, Vizeli Dezső bácsi évtizedek után találkozott újra

Fotó: Tóth B. Zsuzsa

- A sógornője Nemesgulácson lakik, tőle tudtam meg, hogy Dezső az egyik tapolcai idős otthonban van, hát néhány napja megkerestem. Nem ismert meg, de nagyon örült nekem – mondja Piroska néni, miközben együtt belépünk az otthon ajtaján. A 85 éves Dezső bácsi a társalgóban mosolyogva vár bennünket, Piroska nénit már megismeri, boldogan szorongatja a kezét.

- Van talán negyven éve is, hogy mostanáig nem láttuk egymást. Tapolcán laktam, miután megnősültem, most a lányom él a házban, eddig csak ő látogatott rendszeresen. De már jön Piroska is! - mondja és még a szemei is nevetnek. Aztán felidézi azt a novembert.

- Piroska édesanyjával felültünk a 125-ös Csepelre, azzal mentünk Pestre, hogy elhozzuk a kislányt. Kicsi volt a motor, jól elfáradtunk. Nagy forgalom volt Pesten, át kellett mennünk az egész városon, de nem zavart minket. Nem bántam, mert szerettem a családot, rendesek voltak. Na meg mert egyik ismerősük, a Kamarás Piroska tetszett nekem. Meg akartam kérni a kezét, de lekéstem róla, a Németh Imrével összejöttek addigra – mondja mosolyogva Dezső bácsi, aki aztán sokáig nem találkozott Piroskával. A lány Keszthelyre került iskolába, kollégiumba, Dezső bácsi Káptalantótiban élő szülei pedig meghaltak időközben, nem volt kihez hazajárnia.

- Nagyon szép lány volt ám! Tetszett nekem, amikor megnőtt, szerettem volna közelebb kerülni hozzá, csakhogy az ő szíve már Kalász Pistáé volt. Akkoriban a Veszprém megyei vízmű kútásója voltam, a csopaki intézetnek kellett egy 25 méter mély kutat ásni. Közben ismerkedtem meg ott egy ápolónővel, ő lett a feleségem – magyarázza Dezső bácsi. Tapolcára költöztek, Piroska néniék Balatonrendesen éltek, úgyhogy megint sokáig nem találkoztak. Egészen pontosan mostanáig.

- Ki tudja, mennyi idő telt el, de harmincnál biztosan több éve nem láttuk egymást. Meg se ismertem most, de emlékszem rá, persze! Meg arra is, hogy amikor megnőtt, milyen szép volt, dísze a háznak! Az idő eljárt, de hála Istennek, hogy meglátogatott! - mondja rajongva Dezső bácsi és összenevetnek Piroska nénivel. Az egykori kislány és az ő megmentője tehát jó néhány évtized után újra egymásra talált és most már amikor csak lehet, mindig találkoznak. Ez persze csak Piroska nénin múlik, de aki őt ismeri, az biztos benne, hogy valójában rajta sem.