Bakonytamási

2016.11.02. 20:00

Sírva fakadt a harmonika is

Nosztalgia-délután volt a Bakonytamási Nyugdíjas- klubban október 23-án. Maga az ünnep Illmer Sándornak szólt, mert szerettünk volna még vele énekelni, mulatozni, úgy, ahogyan régen.

Olvasó

Visszaidézni azokat a szép napokat, amit ő adott nekünk. A klub megtelt szerető és vidám emberekkel. Amikor bejött a terembe, ahol a közönség nagy szeretettel várta, mindenkinek könny szökött a szemébe, mert nagyon rossz volt látni, mivé lett. Sanyi erőltetett mosollyal az arcán köszöntötte a vendégeket.

Illmer Sándor a klubunknak már 13 éve a harmonikása volt. Ő egy olyan ember, akit nagyon nehéz pótolni. Akinek bármilyen éneket mondtunk, máris eljátszotta a kedvenc harmonikáján. Őt méltatva el kell mondani, hogy jószívű, kedves, érzékeny és szeretetre méltó ember. Tisztelettudó, sokszor vicces modorával elszórakoztatott bennünket. Sándor sajnos nagyon beteg lett. A betegség, ami megtámadta, kegyetlen. Nem kíméli a remegő kezeket, és néha a gondolatait is elviszi oda, ahova ép ésszel nem juthat el az
ember.

A klub tagjai Illmer Sándort köszöntötték énekkel
Fotó: Bakonytamási Nyugdíjasklub

Először őt köszöntöttük fel énekkel, verssel, ajándékkal. A felköszöntőknek, de még a közönségnek sem maradt a szeme szárazon. Szerintünk Sanyikánk nem tudta mire vélni az el-elcsukló hangunkat sem.

A műsor első részében még úgy látszott, hogy velünk volt lélekben is, de később már nem volt önmaga. Nagyon fájt a szívünk, hogy így kellett látni azt az embert, akitől a 13 év alatt annyi vidám és szép, nótával teli órát kaptunk.

Velünk volt minden műsorunknál, a fellépésnél a sikereinket neki köszönhettük. Kedves Sándorunknak még életében szerettük volna megköszönni mindent, azt, hogy barátunk voltál, hogy sokat muzsikáltál nekünk, amivel színesebbé tetted a klubunk életét.

Mi ezeket elmondtuk neki szóban, versben és énekben, de attól tartok, hogy ő ebből sajnos már semmit sem értett, nem érzékelt. Nem fogta fel ésszel, hogy mindannyian, akik jelen voltunk, miatta voltunk ott, és őt sirattuk. A végén szorongatta féltően a harmonikáját, mint aki attól a hangszertől, ami egész életében a társa volt, várta volna, hogy helyette beszéljen. Mondja el, amit ő szeretne mondani nekünk.

Meghatódtunk mindannyian, mert a harmonika nem szólt, csak sírt .

Muhari Lászlóné,

a nyugdíjasklub vezetője

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!