Túracipő helyett gumicsizma

Nekem személy szerinti kedvenceim a telmák voltak, a például csiga- vagy kagylóhéjban megbúvó vizek, amelyekbe akár két szúnyoglárva is elfér, ha kicsit összehúzzák magukat.

Szerény külsejű árokvirág

Sokáig csak holmi pióca- és szúnyogneveldének néztem ezen élőhelyeket, meglátogattam a Tapolca melletti Billegét, aminek már a neve is nagyon kedves. Messzebbről nem sok látszik a hely varázsából, de hozzá belépve csak áll az ember tátott szájjal, miközben a víz lassan bugyog befelé a csizmaszárba. Kristálytiszta jéghideg erek kanyarognak a zsombékok között, melyek tövében lisztes kankalinok bújnak meg. Rózsaszín virágú kankalinok! Később a szerény külsejű árokvirággal találkozhatunk, és illatos hagymák tömegével, de igazi növénysztár a nagy aggófű, mely csak az ilyen tőzeg között szivárgó állandó, de mérsékelt patakvíz-borítást kedveli. Különleges igényei miatt csak itt és a tatai Fényes-forrásoknál találkozhatunk vele.

Lisztes kankalin

Sajnos azonban a lápok, mocsarak a melegedő, száradó klíma egyértelmű vesztesei. Betegeskedik a hajdan híres Vindornyai-láp, az egerbaktai és kállósemjéni mohos, valamint a lápok zászlóshajója, a bátorligeti ősláp is sorvadozik. Nem tudok továbbá sok jót mondani az adorjánházi vidrafüves láprétről sem, amit pedig mint külön növénytársulást is leírtak, Magyarországon egyedüliként. Lovak legelik a gyérvirágú csetkákát és a rostostövű sást, a vidrafű pedig már virágozni sem mer.

Nagy aggófű

Hiába öntözték annak idején egy másik Balaton-felvidéki lápréten a lisztes kankalint tövenként pillepalackos infúzióval, és locsolták kézi erővel az egerbaktai lápot, nem tudták megállítani a természet elindult folyamatait. Mondjuk, sok pénzzel akár még visszafelé is lehet forgatni ezeket, mint Németország lápmegőrző programjaiban, ahol még nyári füzértekercsre is szert tettek valahonnan, de ne ábrándozzunk, beszéljünk inkább létező hazai dolgokról.

Itt vannak például kis vizes előszobaként a hegyvidéki forrásgyepek, kakukktormás és veselkés változatban havasi varázslófűvel a Zemplénben és hegyiperjével a Mátrában. Már nem előszoba, hanem bemutatóterem nagyságú a zempléni Mogyorós-tető gyapjúsásosa, ahol a hengeres sás, a tőzegpáfrány és az erdei zsurló mutatódik be, körbe pedig kereklevelű körtikék ülnek a bokrok tövében.

Gázló

Szintén nem könnyű rábukkanni a Nyirád mellett lévő gyapjasmagvú sásosra, ami azóta határozottan jobban érzi magát, hogy Magyarország elvetette bauxit-nagyhatalmi terveit. Úgyhogy időlegesen fellélegezhettek a bakonyaljai és tapolca-medencei pici és sérülékeny, szántóföldek, utak és művelt erdők közé szorult foltjai. A Sümeg környéki nyúlfarkfüves láprétek, a szentimrefalvai sásláprét, a Balaton még meglévő kevés természetes öblében meglévő téli sásos rétek Zánka és Badacsonytördemic környékén a posvány kakastaréjjal, gázlóval és a vízilófarkkal.

Bugás és rostostövű sás

Valahogy egyébként az is probléma, hogy ezeknek a vizes területeknek nem túl meggyőző a természetvédelmi sajtójuk, szemben, mondjuk, a hegyi rétekkel és sziklagyepekkel. És sajnos okszerű látogatásuk sem egyszerű, valamint az emberek többségének a láp szóról a mai napig a lidércfény és nyomtalanul eltűnt marhacsordák jutnak az eszébe Jókai Mór nyomán, aki a lápok leírásánál is elvetette némileg a sulykot, bár ez mégsem biztos. Az 1800-as évek Alföldje éppúgy mocsárvilág is volt, mint nagy kiterjedésű legelők, amiből épp az idei évben kaptunk egy kis ízelítőt, amikor is az abszolút jelentéktelen Berettyó kezdett el emberkedni a Hortobágy folyóval egyetemben, ami folyó elnevezését nyilván még abból az időből nyerte, amikor a kilenclyukú híd mind a kilenc lyukára szükség volt, hogy őfolyósága áthömpölyöghessen az út másik oldalára. Társa viszont, az ötlyukú karcagi Zádor-híd immáron zavarba ejtően áll magában a nagy büdös puszta közepében, a víz legkisebb nyoma nélkül. Hortobágytól nem messze találhatjuk a valamikori halastavakat, ahol jutányos belépőjegy ellenében nagyon jó kis túrát tehetünk a gáton gyalog vagy akár kisvonattal is. Nyugat-európai madarászok rohangásznak ott teljes exsztázisban, fellelkesülve a barkóscinege-csapatoktól meg a nádszálakon tornázó üstökösgémektől. Nem mondom, ezek se rossz dolgok, de a hátsó tavon lévő tündérfátyolmező, hát az tényleg maga a csoda. Képzeljünk el száz és száz négyzetméter tófelületet, amelyen virágok tízezrei ringanak, mutatva, hogy mi is a mennyiség átcsapása minőségbe. Virágból szőnyeg.

Posvány kakastaréj

További mocsárutódokat láthatunk továbbá a Kis-Sárréten Békés és Hajdú határán. Meglátogatva ezeket legelsősorban is azt kellett megállapítanunk, hogy a sárrét milyen pompásan találó elnevezés, ahol a túracipő helyett a gumicsizmát kell bevetni, és onnantól kezdve semmi akadálya a tocsogós bolyongásunknak, amihez zenei aláfestésként az unkák énekelnek nem szűnő lelkesedéssel, negyedhangokra behangolva, akár egy távol-keleti gamelan-zenekar. A kórushoz időnként a bölömbika mély huhogása társul, ami talán leginkább úgy hangzik, mint egy megfújt műanyag gégecső basszusa. Itt nő nagy tömegben a védett buglyos boglárka, amely fondorlatosan teljesen más víz feletti és víz alatti leveleket növeszt. Fotózása elég sajátságos technikát igényel, mivel az ehhez hasonló csöppségeket az ember hason fekve cserkészi be, itt viszont a féllábszárig érő vizet figyelembe véve a fényképező guggolópózokat igyekszik felvenni, miközben hol a nadrág ülepe, hol az ellenkező része merül vízbe, ha érti az olvasó, mire gondolok.

Megint más műfaj a Velencei-tó úszólápja, amely száraz időszakokban lehorgonyoz. Belseje rejti a hagymaburkot, ami talányos neve ellenére egy orchidea, nem víve túlzásba a színpompát, mivel virágai jóindulattal zöldessárgák. Érdekes módon a beregi lápokban megtalált társa, a tőzegorchidea is pont ilyen látványtalan, vagy éppen a Magyarországról rég kipusztult egylevelű lágyvirág. A digitális fényképezés korában már nehezen belátható a herbáriumok akkori elterjedtsége, különösen a gyógyszerészek és papok által művelve, akik, ha ráleltek egy-egy ritkább növényre, azt százával préselték le mint cserepéldányokat, vagy akár üzletelve is velük.

Gyapjasmagvú sás

Végül kimondani is szép, van egynéhány gyapjúsásos dagadólápunk is igazi vízágyszerűen rugózó tőzegmohaszőnyeggel, rajta a rovarfogó kereklevelű harmatfűvel, a hüvelyes gyapjúsással és tarajos pajzsikával. Kicsi, eldugott helyek, de a mieink. Erdélyben vannak nagyobb és fajgazdagabb testvéreik, pallós bemutatóösvénnyel, ahol hasra feküdve lehet szemezni a tőzegrozmaringgal is akár. Természetesen a keleméri Mohosokról van szó, illetve kisebb mértékben a siroki Nyírjes-tóról, illetve van még egy-két foltnyi alakulatuk az Őrségben is.

Közös jellemzőjük a szőnyegalkotó tőzegmohafajok, amelyeken úgy lehet sétálni, mint egy gumimatracon. Lépéseink nyomában víz bukkan fel, és a nyírfák körbe-körbe inganak lépéseink ütemére.

Láprét Adorjánházán

Sokáig az ijesztgetés kategóriába soroltam a tőzeglápos rémmeséket, egészen addig, amíg egyszer be nem szakadt alattam a növényszövétnek és én nagy buggyanással nem kezdtem el becsúszni az alant lévő fekete és büdös vízbe, hogy összezáruljon felettem a tőzegmoha, bekapcsolva engem a természet nagy körforgásába mint nitrogénforrást. Az életösztön azonban nagy úr, úgyhogy az utolsó pillanatban kivetődtem a vízből derékig, akár egy vízilabdakapus, majd centinként rákúsztam a mohára precíz halálfélelemmel, ahol ellihegtem vagy tíz percecskét.

Magyarország azonban nem az ilyen lápokban nagyhatalom, hanem wetland kategóriában. Tündérrózsában, sulyomban és rucaörömben, amihez országunk lavórszerű adottságai igen előnyösek. Nehéz elhinni, de nyugati biológusok, ökológusok nagyon irigyelik ezeket tőlünk, hát becsüljük meg azt, amink van. Éljenek a pocsolyák!