Hányan vagyunk?

A buszról leszállva ott vár az első kert sarkában a Berci.  Egy hatalmas fekete snauzer. Még oda se értem a kerítéshez, már dugja ki a pofácskáját. De nem ám csak egyszeri simogatásra, kettőnk szokásjoga szerint ez három fázisban zajlik. 

Teli tatyók le a földre, simogatás a kerítés elején, a közepén, a végén. Aztán jön a búcsú. Szatyrok föl, de átellenben már vár Rexi, a drótszőrű fajtátlan, ámde imádnivaló.  

A sajátjaim mellett az utca összes kutyája, cicája a szívemhez nőtt
(Fotó: archív)

Már kicsit idősebb, ezért méltóságosabb is, nem hamarkodja el, de kiköveteli a kényeztetést. S mert megszokta, hogy időnként megkapja tőlem a felvágottak maradékát  már elszemtelenedett, mert a párizsit finnyáskodva fogadja. 

Mellette Negro (nekem Negrito) csahol őrülten, féltékeny szegénykém. Az ő esetében még csak tippelni sem lehet, hogy mifélék lehettek az ősei. Tök mindegy, a lényeg, hogy vár. 

Csak akkor hagyja abba fülsüketítő szemrehányását, ha odaérek hozzá. Mindeközben persze a cuccok le és föl. Neki is adok, de olyan mohó, hogy csak kis adagokban etetem, nehogy a torkán akadjon egy falat. 

Na jó, eljutottam Negritóig, de akkorra már a három macskám is megneszelte a lépteimet. 

A mindig magasba tartott, cirkáló farkú, grafitszürke befogadott Lucám, a hófehér Alexem s a legújabb kéretlen cirmos, egy kezelhetetlen, harcias kedvű vadóc, akit rókára emlékeztető farka miatt Lompos névre kereszteltem, már méltóságteljesen ott lépked a lá-bam előtt, mögött, mintegy beintve a kerítések mögött őrjöngő kutyáknak. 

Bármilyen furcsa, a cicák vannak birtokon belül. Még hátra van Morzsi, a karamellszínű spánielkeverék. 

Vele köt össze a legrégibb intim barátság. Nem követelőzik, nem ugat, mi igazi barátok vagyunk hangok nélkül is. Imádja, ha vakargatom a selymes szőrét, dugja a nyakát, a hátát és a farka tövét is. Neki válogatott finomságokat szoktam vinni, ha van. 

Még nem számoltam ki, időben mennyit jelent nekem ez a rituálé naponta. De megéri. Miután hazaértem, holtfáradtan beesek az ajtón, a szobában már ugrálva vár a kutyám, Suzy. A sajátom. 

Még várnia kell, a macskákat kell először megetetni, aztán kerül ő sorra. Miután a család minden tagja elköltötte a vacsoráját, jöhet az elmaradhatatlan viki-vaki, simi-mimi. 

Előtte félálomban dobálom még neki néhányszor a labdáját, majd többször is végigmasszírozom. Igényét úgy jelzi, hogy szorosan a karom mellé vagy a hasamhoz fekszik a szőnyegen, és addig nem tágít, amíg meg nem kapja az adagját. 

Csak akkor mondhatom, hogy vége a napnak, amikor ő elnyúlik a kosarában, jelezvén, egyelőre elég. Akkor most hányan vannak, vagyunk? 

Bocsánat, ha egy-két alkalmi kutyust kihagytam. 

Csatlakozzon közösségi portálunk, az   klubjához, s mesélje el Ön is érdekes történeteit, töltsön fel fotót kedvencéről, s vitassa meg a gondokat más állatbarátokkal.

Kedvencek a ház körül rovatunkba beérkezett fotókból készült képgaléria megtekintéséhez kattintson IDE.