Minek kell ide zsűri?

Ördög Nóra ritka eleganciával és bájjal konferálja a táncospárok vetélkedését. A profik és az amatőrök előtt pedig le a kalappal. Az előbbiek előtt azért, mert az utóbbiaknak ragyogóan betanítják a színvonalas és bonyolult koreográfiát. Persze az előadásokban vannak minőségi különbségek, de a drasztikus hullámvölgyek elmaradnak. Eszményi Viktóriától nem is várhatok el olyan produkciót, mint mondjuk Szabó Győzőtől, aki káprázatosan ropja. De a többiek is: Bárdos András, Máté Krisztina, Szinetár Dóra, Heilig Gábor. A hangulat remek, a látvány szinte párizsiasan vonzó, a hivatásos táncos hölgyek meg nemük mintapéldányai. Amikor aztán a zsűriben megpillantom Jáksó Lászlót és Csonka Andrást, kissé lelombozódom, de Keleti Andrea intelligenciája és a veterán Esztergályos Cecília hurrázó, elviselhető túlzásokkal tarkított alakítása felvidít. De minek kell ide zsűri?

Nélküle is jól szórakoznánk, mert a táncosok felsőfokon teljesítenek. A koreográfiák nemcsak fantasztikusak, hanem „játékosak” is, az összefonódásokat időnként apró jelenetek vezetik be; például Bárdos András virtuálisan leszólítja partnerét, és van, aki az olvasott újságot dobja félre társáért, Szabó Győző még a képzeletbeli parkettről is feltápászkodik, hogy az erotikától kicsattanó Karcagi Dalmát átölelje. Még pontozáskor sem engedi el. Nincs az a férfi néző, aki ne értené meg illedelmes ragaszkodását. A rangsorolás különben teljességgel felesleges (talán bántó is), olykor éppen az elcsépelt jelzők jelentik a „félrelépést”, ám a mi lázunk – szerencsére – ettől még nem mérséklődik. Sőt, kúszik felfelé a higanyszál.