Kétezer liter bort termel kilencvenévesen

Bazsi otthonában látogattuk meg.  - Na, beszéljünk gyorsan, mert még felnéznék a hegyre, tudnom kell, milyen a bor, figyelnem kell a fokot, mert a bort gondosan kezelni, simogatni kell, kényes jószág az, idén a szárazság nem kedvezett a termésnek, kevesebb is lesz a tavalyinál. Meg aztán gyorsan sötétedik, addig meg még rengeteg dolgom van! - utal a tempóra érkezésünk után röviddel. Széchenyi Dezső ránézésre évtizedeket tagadhatna le korából, nem beszélve vitalitásáról, csengetésünkkor a kapuhoz úgy futott, mint egy fiatalember. Felesége, a 81 esztendős Irén néni csoda finom, még gőzölgő pogácsát kínál. 

- Ma reggel ütöttem össze, nem akartam, hogy üres legyen az asztal, mikor jönnek. Szégyellném, ha a vendéget semmivel sem tudnám megkínálni - utal szokásaira.

Dezső bácsi szerint a napi egy deci vörös kötelező (Fotó: Gáspár Gábor)

Széchenyi Dezső 3200 négyzetméter területet művel a közeli hegyen, ahová korábban biciklivel, ma a bringára támaszkodva gyalog sétál fel, mondhatni naponta. Jórészt egyedül gondozza az ültetvényt, két gyermeke van, ők mindig szívesen segítenek, de az idős férfi - ahogy mondja - bírja még egyedül is. - No, azért a fejtésnél, meg a szüretnél már elkél némi plusz kéz - jegyzi meg Irén néni. 
Dezső bácsi 11 évesen veszítette el édesapját, akkor már sokat dolgozott, hogy a családnak segítsen. Néhány év múlva kőműves inasnak állt, kitanulta szakmát, nincs a környéken olyan ház, ami ne őrizné a keze nyomát. Aztán 21 évesen bevonult katonának, Dunavecsén hadifogságba került, ahonnan a szegedi börtönbe vitték, itt vagonba terelték a foglyokat, Szegeden át egy romániai táborba hurcolták őket. Innen szállították át őket a Szovjetúnióba, egyetlen szűk orosz vagonban 55-en szorongtak embertelen körülmények között, három hét alatt értek Sztálingrádba. Összesen háromezren utaztak, több százan meghaltak út közben. Megálláskor csak azt kérdezték tőlük, hogy van-e- halott a vagonban? Szomjukat úgy oltották, hogy a vagonok faláról nyalogatták le a deret. Enni kevés száraz, penészes kenyeret kaptak. Sztálingrádban mínusz harminc fokban alig fűtött bunkerekben laktak, egy-egy ilyen helyen ötszáz-ezer embert zsúfoltak össze, innen jártak dolgozni.

A rommá lőtt városban törmelékeket takarították el, meg aztán a fagyos Volgán farönköket húzkodtak ki a tutajokról, amikor egy alkalommal Dezső bácsi beleesett a jeges vízbe. Sikerült bevonszolnia magát a bunkerébe, és szerencsére nem betegedett meg. A foglyok kemény, jéghideg kenyeret kaptak enni, hozzá csalánlevest, amit ők csak "Volga levesnek" hívtak, mert olyan hideg volt és rossz ízű. A bazsi férfi itt négy évet töltött, mialatt rengetegen meghaltak, és éjszakánként sem pihenhettek, mert az ő feladatuk volt a halottak eltemetése a fagyott földbe. 

- Borzalmas volt, ma sincs nap, hogy ne jutna eszembe mindez - emlékezik. - Hogyan tudtam túlélni ezeket a szörnyű éveket, amikor csontig soványodva dolgoztattak minket a hidegben? A családomra gondoltam mindig, hogy egyszer mindennek vége lesz, és muszáj kibírnom mindent ennek érdekében. Az életerőm, a humorom a legnehezebb időkben sem hagyott el, gondoltam csak azért sem adom fel - mondja. Szabadulása után a helyi téeszben kőművesként dolgozott. - Rengeteg dolgom volt, gyakran hétvégén is mentem, de a munka nem esett nehezemre - fogalmaz.  

Dezső bácsi esküszik arra, hogy a munka és az életbe vetett derűje tartja fiatalon, ma is szívesen megy társaságba, a falu rendezvényeire, ahol szívesen szórakoztatja a többieket. Korán kel, háza körüli portáját feleségével együtt gondozza, konyhakertjük van, önellátásra törekednek, nemrég még állatokat is neveltek, disznót vágtak. Nem válogatós, azt eszik, amit felesége elé tesz, a napi két deci vörös nedű viszont soha nem maradhat el. 

- Ez orvosság - vélekedik. - Az ember lelki békéje, az alkalmazkodás, a szeretet, az nagyon fontos - utal a hosszú házasság titkára. Szerinte a mai fiatalok közül sokan, ha tehetik, elkerülik a munkát, és nem jó, hogy sokan elmennek más országba - állítja. Sajnálja, hogy a vidék mára elvesztette régi szerepét, kevés a konyhakert, nem nevelnek állatokat, a boltokba jár mindenki mindenért, szerinte a régi dolgokat vissza kellene hozni mielőbb, és így mindenkinek jobb lenne az élete. Lenne munkája az embereknek, meg aztán ennivalója is - mondja.