Két ország példája

Egy nap különös helyre mentünk. A városka neve Moulins. Csodálatos kastély mellett álltunk meg. Magabiztos otthonossággal jártuk be az épület látogatható és zárt területeit egyaránt, hiszen francia színész barátom jó barátja az intézet igazgatójának. Ez a hely pedig a színpadi kosztüm központja. (Centre National Du Costume De Scéne) Itt nemcsak restaurálják a különleges, vagy érdekes előadásokhoz vagy híres színészekhez kötődő ruhákat, hanem kiállításokat rendeznek ezekből, konferenciákat tartanak, saját könyvkiadásuk van.

Az értékőrző, rendszerező, kutató és egyéb tevékenységükkel ennek a területnek szellemi és fizikai központjává váltak. Néha úgy tűnt, mintha űrbázison lennénk. Fehér kesztyűs, maszkot viselő mesterek nagy rendben, tisztaságban és csöndben végezték elmélyült munkájukat. A híres táncos, Nurejev ruháit restaurálták éppen és készítették elő egy kiállításra olyan alapossággal, hogy a kiállítási figurákat – melyekre a ruhákat helyezték – először a szabvány mérettől eltérően – Nurejev testét megjelenítő módon megszobrászkodták. Megragadó volt a komolyság és szakértelem, ami ezt a központot jellemezte. Sok évvel ezelőtt két gazdag ember kezdte összegyűjteni a híres francia színházak fölöslegessé vált, vagy inkább akkor fölöslegesnek hitt kosztümjeit ebben a kastélyban otthont adva az értékes gyűjteménynek. Mostanra már teszik ezt komoly állami támogatással, hiszen a pénzosztók gyorsan fölismerték ennek az intézetnek a fontosságát. Időszakos kiállításként megcsodáltuk Christian Lacroix, a híres francia divattervező színpadi ruháit is. Mondhatnánk: könnyű nekik – hiszen Franciaország az, ahol a 16. századi technológiával gyártják ma is, és az ottani jelmeztervező ezekből a készletekből válogathat – de ne mondjuk, mert a szemlélet fontosabb a megvalósítás mértékénél. Az a felismerés és műgond, ahogy az értékeiket kezelik, és az a gondolkodás, ami végül ezeket a tetteket elindítja, ez a bámulatba ejtő, és ez az, ami követendő. Nemrégiben Peter Dvorsky a híres tenor meghívására a pozsonyi új operaházba terveztem Johann Strauss Denevér című szilveszterre készült nagybemutatója ruháit. A jelmezgyártás – a régi ismert helyen – a színházi gyárban zajlott. El voltam keseredve, hogy mennyire megváltozott minden. Elfogyóban vannak a szakemberek, elkopóban minden. A munka azért nagyszerűen ment, rendkívül barátságos légkörben és nagy tudású mesterek várták a kéréseimet. Öröm visszagondolni az együtt töltött fél évre, amíg a hatalmas ruhatár elkészült. És hogy érzékeltessem, milyen volt hajdanán ez a most már haldokló üzem, néhány elgondolkodtató tényt muszáj felsorolni. Minden ruhához a cipészműhely új cipőket gyártott. Ezek már ott sorakoztak a ruhapróbán, mely természetesen külön teremben – nagy tükrök közt – zajlott. Két-két főszabász szabta és próbálta le ruhákat az irányításommal. A női és férfi varrodában 17-17 szabómester varrt a gépeken.

A fodrászműhelyben készítették a parókákat és bajuszokat. A patinázó műhelyben pedig hét sokoldalúan képzett szakember dolgozott. Sorolhatnám az egyre szerényedő gyár mostani körülményeit, amelyek számunkra persze így is irigylésre méltóak. Bár rendelkeznénk ebből a pozsonyi mintából néhány morzsával. Higgyék el, nem csak pénzkérdés ez a különbség sem – hasonlóan a francia példához – hanem a látásmód, a még meg nem született gondolat!Ne hagyjuk, hogy elsüvítsen mellettünk az idő! Tegyünk többet a magyar színházművészetért! Megérdemelné!

Rátkai Erzsébet jelmeztervező