Tóthné Stupián Anikó ugyanazzal az elánnal, agilitással dolgozik évtizedek óta

Csendes kis veszprémi utcában, egy sorházban él férjével, Jenővel Anikó. Két fiuk, Andris és Peti már kirepült, mindketten önállóvá váltak. Sajtos pogácsa illata szállt a levegőben, a rendezett lakásban minden polcon, szekrényen, még a zongora tetején is családi fotók tucatjai.

A konyhában foglaltunk helyet, ahol Anikó felidézte pályája kezdetét is.

– Mai szemmel nézve viszonylag későn, 12 évesen kezdtem el futni a Bakony Vegyészben Bábán Ferencnél. Szentgáli osztálytársaim ajánlottak be, akik úgy jellemeztek az edzőmnek, hogy van egy lány a faluban, aki nem tud megállni. Valóban így volt, állandóan mozgásban voltam, a többi gyerekkel barlangásztunk, gombásztunk, túráztunk, egész nap kint játszottunk, rengeteget mozogtunk – mesélte.

A Gizella-díjas atlétaedző azt mondta, a futópályán mindig volt nála tehetségesebb, ám szorgalmasabb nem. Imádta már akkor is a közösséget, gyerekkora óta szeret irányítani, vezetni – őrsvezető, rajtitkár is volt. Szerinte ezt az agilitást apjától örökölte, ő volt hasonló természetű.

– Elértem néhány jó eredményt aktív sportolóként, de a pályám edzőként teljesedett ki igazán. Utánpótlásedzőként kezdtem, eleinte csak lányokkal foglalkoztam, az egyik első kiváló tanítványom Doma Krisztina volt, aki junior Európa-bajnokságon szerzett ezüst­érmet. Minden nagyképűség nélkül mondom, remek utánpótlásedző voltam, ám nem elégedtem meg ennyivel. Szerettem volna többet, kipróbálni magam a felnőtteknél is. Az 1998-as évben jött az áttörés, attól fogva felnőtteknél is dolgozhattam – derült ki.

A felnőtteknél az első komoly sikereket a Takács Dávid–Minczér Albert duóval érte el. Előbbi junior Európa-bajnoki negyedik helyezett, utóbbi második. Felnőttként viszont számtalan magyar bajnoki cím, nemzetközi érem birtokosai. Albert 3000 akadályon a londoni olimpián is részt vehetett.

– Dávid óriási tehetség. Először 13 éves korában jött le hozzám edzeni. A szülei hatalmas kézilabda-szurkolók, szerették volna, ha ő is kézis lesz, azért kerestek meg, segítsek neki fejlődni. Az első pillanatban tudtam, hogy őt nem engedem vissza a kézilabdapályára. Néhány évre rá érkezett meg Minczér Albert, aki Esztergomból költözött Veszprémbe, hogy Anikó bajnokot faragjon belőle. Albi felbukkanásáig Jakabfi György volt Anikó egyik kiemelkedő tanítványa, aki az egyik országos bajnokságon kilenc számban szerzett aranyérmet. Aztán a fiú 16 évesen felhagyott az atlétikával, mert nem bírta a rivalizálást Albival.

– Gyuri később többször is elmondta, nagyon bánja már a döntését, de akkor nem bírta elviselni, hogy rendre második lett. Mindent megtettem, de hajthatatlan volt. A két fiú, Albi és Dávid pedig nagyon beindult. Összekötötték őket a sikerek. Ráadásul az Ipariban osztálytársak voltak, jó barátságot kötöttek.

Anikó egészen 2017 decemberéig dolgozott a VEDAC-nál, majd 2018 januárjától a Sportolj Velünk SE elnöke, edzője lett, azóta is az egyesület első embere.

– Jó helyen vagyok, imádom a munkámat, szeretem a stadiont, még ha ütött-kopott is. Nekem mázlim van, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Ezen már sokat gondolkoztam, ezért merem kimondani, hogy én a munkát szeretem. Szerintem bolti eladóként is ki tudnék teljesedni, abban is megtalálnám a szépséget. Nyughatatlan jellem vagyok, szeretem, ha körülöttem történnek a dolgok, a fejlődést, a haladást mindig szem előtt tartom – hangsúlyozta.

S ha azt hinnénk, hogy Anikó otthon, a magánéletben is hasonlóan gondolkodik, akkor nagyot tévedünk.

– Itthon nem én irányítok. Szeretem, hogy van mellettem egy erős férfi, akihez odabújhatok, akire számíthatok a hétköznapokban, aki megold egy csomó fontos családi feladatot. Amikor hazaérek az atlétikapályáról, akkor szeretem a békét, a nyugalmat, a megértést, a csendet. Jenővel 34 éve alkotunk egy párt. S ha megkérdezed, mi a hosszú házasság titka, választ is tudok. Szerintem az nagyon fontos, hogy fogadjuk el a párunkat olyannak, amilyen, ne akarjuk megváltoztatni. Mindig erősítsük őt abban, amiben jó, amit nem tud, vagy nem érdekli, azt meg hagyjuk a csudába.

Közben elkészült a sajtos pogácsa, és talán az illatra, vagy csak a hangokra, de előbukkant egy hatalmas fekete macska, amelyet Anikóék csak cicának hívnak. A nagytestű lustaság komótosan sétálgatott a lábaink között, hagyta magát megcirógatni, majd beleült Anikó ölébe, és két mancsát a karjaira téve érdeklődve figyelte a beszélgetésünket.

– Nehéz volt elfogadnom, hogy a nagyobbik fiam, Peti nem olyan, mint én. Nem akart futni, egyáltalán nem akarta azt, amit én. Inkább sziklát mászik, sátorozik, túlélőtáborokba jár. Aztán néhány év alatt ráébredtem: miért erőlködöm, inkább élveznem kéne, ahogy kibontakozik, ahogy alakul. Elengedtem ezt a témát, aztán megérkezett Andris fiam, akit megfertőztem a futással, az ifiválogatottságig vitte, magyar bajnok volt, és ma is egyesületünk oszlopos tagja.

Anikó a napi munka, a háztartás mellett persze mindig töri valamin a fejét. Most éppen egy olyan, nemzetközi szinten is példaértékű programot szeretne megvalósítani, amelyben gyógyulni vágyó embereket karolna fel a futás segítségével. Irányt, támaszt, lehetőséget mutatna bárkinek, aki pszichés, mentális vagy fizikai betegségéből szeretne kigyógyulni, és visszanyerni egészségét.

Talán ez az állhatatosság, jó értelemben vett nyughatatlanság miatt is Anikó már több komoly elismerésben részesült, a Magyar Atlétikai Szövetségtől és Veszprém várostól is, ahol Gizella-díjas lett.

– Ezek a díjak, oklevelek, elismerések mind azt jelzik, jó helyen vagyok és szükség van a munkámra. Megerősítenek. Ösztönöznek a tisztelettel, alázattal való folytatásra. Szerintem a siker az, amit mások elismernek. Ha senki nem tud rólad, akkor nem értékelnek. Igen, valóban jóleső, hogy gondoltak rám, és nekem ez azt jelzi, megbecsülnek szűkebb és tágabb otthonomban.

Cica odébbállt, és Anikót is várta a munka. Amit imád, ahol megtalálta önmagát.