Danuviákkal járták be Európa legészakibb pontját

Krejczinger István, Mohos Csaba és Schenek Balázs elmondta, hogy a két évtizede alakult, immár száztagú egyesület célja a veterán járművek őrzése, üzembe helyezése, bemutatása. Jó kapcsolatot alakítottak ki környezetük és a távolabbi vidék településeivel, a környéken nincs olyan, aki ne hallott volna róluk. Különböző programokon vettek részt jótékony céllal is, vallják, hogy ettől válik egy közösség élő csoporttá. A norvégiai úttal azonban ezen túlmutatva a Danuvia motorokat is népszerűsítették, és bizonyították, hogy az ötvenes években hazánkban készült járművek mire képesek.  
Az élménybeszámolóból kiderült, hogy annak idején Mohos Csaba ötlete volt Bús Antal 1968-as útját végig járni. Az agrármérnök Danuvia motorkerékpárral utazott el akkor feleségével a kontinens legészakibb pontjára. A veteránmotorosok ezt az utat szerették volna megismételni 60 évvel később. Egy albániai körrel melegítettek be, ott született az északi út ötlete. Egy éven át tartó szervezés, készülődés előzte meg az indulást, az utat az egyesület pályázati támogatása és sok jó akaró segítsége tette lehetővé.  
A három motoros úgy tervezte, hogy az út során érintik lakóhelyeik testvértelepüléseit, e szerint tervezték a 9200 méteres útvonalat. Egyikük Danuviáját közvetlenül az utazás előtt vásárolták, a másik két motort addigra felújították, dolgozva rajtuk az indulás pillanatáig. Ezt az egyet még bejáratásra sem vitték. A tapolcai indulás után az első szerelés miatt így már Csabrendeken meg kellett állniuk, utána viszont Csallóközig haladtak, igaz, Balatonederics testvértelepülésén már szerelniük kellett. Ahogy aztán nem telt el nap kisebb-nagyobb javítás nélkül. Közben kiderült, hogy a negyvenfokos meleg helyett a motorok jobban kedvelik az éjszakai utazást, ehhez alkalmazkodtak, míg nem értek egyre északabbra. Ott rádöbbentek, hogy csak a sapkákat felejtették otthon. A túlterheltség miatt akadtak gondjaik, hiszen sok alkatrészt vittek magukkal, ha azok egy idő után el is fogytak. A gondviselés azonban velük volt végig, mindig akadt, aki segített a szerelésben, aki szállást adott. 
A motorosok gyönyörű vidékeken át haladtak 50-60 kilométeres átlagsebességgel, felpakolva, kulit vontatva, erős szélben és egész napos esőben. Aludtak horgászházban és a szabad ég alatt. Megzavarta őket az északi fény, előfordult, hogy majdnem elaludtak menet közben, és az is megesett, hogy eltévedtek, de ennek köszönhetően pont akkor értek Nordkappra, amikor éppen tiszta volt az idő. Előtte és utána is beborult, ahogy ott általában lenni szokott. De hogy ott jártak, azt bizonyítja a webkamera felvétele: 2015. július 21-én 16 óra 15 perckor elérték a kontinens legészakibb pontját. Útközben mindig örömmel fogadták a találkozást más veterán járművekkel utazókkal, például Svédország közepén Jawa klubosokkal futottak össze. Nyelvi nehézségeik nem akadtak, mert közös nyelv volt a barátság és a segítőkészség. Nem kellett tolmács, mindenkivel szót értettek, lehetett az svéd, norvég, cseh vagy szlovák polgár. Mindenki barátként fogadta őket, ez nagyon jó érzés volt számukra. Hazafelé tartva megálltak Tapolca ukrajnai testvértelepülésén, Aknaszlatinán, ahol ugyancsak örömmel fogadták őket. Itthon pedig Monostorapátitól kísérték őket motorostársaik Diszelen, Tapolcán át Balatonedericsre. A településeken megállva körbevették a nagy utazókat a gratuláló családtagok, támogatók, ismerősök.  

Ők pedig ma is állítják, hogy a legnagyobb siker, hogy a magyar veteránmotorosok tudatába visszakerült a méltatlanul elfeledett Danuvia márka. Bebizonyították, hogy az öreg, de megfelelően karbantartott motorok akár ilyen utakra is képesek. Mivel azonban a Danuvia motorokat egykor arra tervezték, hogy a Duna teljes hosszában meg tudják mutatni, mire képesek, Krejczinger István álma, hogy a folyó vidékét, amint tehetik, bejárják a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig.