Boldogság az aszfalton

Furán nézett ki a szinte sérülés nélküli dorkó egyetlen kis lyukkal ott a talprész elején. Nálam ott kopott ki, amikor fociztam, másnak máshol. Nem is volt mindenkinek dorkója, egyik társam, emlékszem, bakancsban rúgta a bőrt. Amikor rákérdeztem, miért nem cserélt cipőt, egyszerűen csak annyit mondott, hogy otthon sincs másik neki. Kicsit szégyellte, láttam, pedig senkit nem érdekelt különösebben, mi van rajta. Vállat vontunk
és fociztunk tovább. 

A grundokról (mi nem így hívtuk) több nemzedék nosztalgiázik keserédesen, az én korosztályomban az az érdekes, hogy a mi gyerekkorunk alatt szűntek meg ezek a sajátságos közösségi terek. Sokáig voltak, egyszerűen, természetesen, magától értetődően, aztán már nem. Eleinte talán még nem is hiányzott, én is csak később gondoltam bele, hogy mennyit jelentett az a látszólag jelentéktelen aszfaltos az ütött-kopott kerítésével ott, a lakótelep szélén. Nem nőttek ki onnan Maradonák, de még Gera Zoltánok sem, úgyhogy még véletlenül sem a futballutánpótlás egykori alapját siratom, hanem azt az utánozhatatlan környezetet hiányolom, ami nem jöhet létre mesterségesen. Amihez nem kell más, csak gyermekien őszinte, mindent elsöprő játékkedv. Ősi motiváció. Újra nő a pályák száma, remek lenne, ha ezek mellett közösségi sporttereket is létrehoznának. Mindenkinek.

Mert abban biztos vagyok, a mai generációnak is van igénye az őszinte játékra, a szabad sportra, a lyukas focicipőkre. Nem azért, hogy válogatott játékosok legyenek. Hanem azért, hogy boldog emberek.