Kis esti rockos ringató

Legújabb lemeze (The Empyrean) szerencsére nem egy drogos csodagyerek csapongása, hanem valami olyasmi érzés tör ránk hallgatása közben, hogy: „Gyertek, üljünk össze a garázsban, és szemünkbe lógó hajjal üssünk össze egy kis éji zenét. Csak úgy, érzésre.” 

Rezonál, visszahangzik a tercelés, puffog a basszus. A bevezető gitárjáték hosszúra nyúlt bemelegítés, jöhetne egy kis chilis ereszd el a hajam vagy dobd el a tévédet (Throw away your television), de nem jön. 

Idegesítene a nyávogás, ha nem érne egyszer csak ércesen férfiassá John hangja, hogy aztán egy napsütötte tisztás közepén sütkérezhessünk. Kicsit lírai, kicsit humoros, néha vág csak pofon egy-egy ötlettel, szóval a koronggal a zenegépben kiülhetek este a partra, hogy a vízbe lógassam a lábam. 

Ha történés kell, majd meglóbálom – a lábam, mert a zene néha fojtogat, magány, egyedüllét tör a hallgatójára, és menekülne vissza a rockos őrületbe. One more of me. Az eszméletlen mélység pokoli öröme tör fel ebből a vonósnégyessel kísért dalban. Különcök, Mozart-rajongók is imádni fogják. 

Aztán csak zenél, zenél az életéért, közben rájövök, hogy tetszik, amit hallok. Majd közbeszól a zongora – most mit csináljak, ha egyszer ki nem állhatom a zongorát? Gitárokat, vonósokat ide! 

Hogy milyen ez a lemez? Nem kapunk tőle szívrohamot, az biztos. De újabban mégis magammal vonszolom. 

Van egy érzés, amit sokszor kedvenceim sem adnak vissza, mégis lubickolnék benne. A farmerreklámban, széles amerikai sivatagi utakon, hangszerrel hátunkon, mezítláb porban banduklás érzése. 

Háttal a főcímnek.