Zirc

2016.10.02. 19:10

Fogalom volt valaha Zircen a Népbolt

Zirc - Harmadszor gyűltek össze baráti találkozóra az egykori legendás zirci Népbolt dolgozói, akiket Simon Károlyné köszöntött. Tíz éve találkoztak utoljára, de mintha tegnap váltak volna el. Előkerültek a régi fotók, vidáman idézték a régmúlt időket.

Müller Anikó Hanga

Az ötvenes évektől kezdve egészen 2000. évi megszűnéséig fogalom volt a településen a Népbolt. A főtéren álló egykori Scherer-bolt helyén, annak államosítása után jött létre, a Veszprém Megyei Kiskereskedelmi Vállalat üzleteként, később a Pannonker volt az üzemeltető, a vezetője kezdettől harminc éven át Szemmelveisz Sándor, a legendás hírű kereskedő volt. Tíz év után kicsinek bizonyult, 1960-ban új helyre költöztek, az akkor megépült bányászház mellé. Hoffmann János 1954-ben kezdett dolgozni, még a régi helyen. - Akkor egész más volt a kereskedelem, nem volt gépkocsis áruszállítás, Wittmann Ödön bácsi hordta lovas kocsival, télen szánkóval az árut az állomásról. Az ötvenes években kaptuk a kubai cukrot, százkilós zsákokban, a liszteszsákok nyolcvanöt, a sósak ötvenkilósak voltak, a hátunkon cipeltük le a pincébe. Kemény, nehéz munka volt, sokat dolgoztunk, de nagyon jó volt a kollektíva, szerettünk dolgozni, én 1964-ig voltam a boltban. Szemmelveisz Sanyi bácsi szigorú, de igazságos vezető volt, megkövetelte a rendet, nagyon szerette mindenki - mondta.

Simon Károlyné – balra – köszöntötte egykori pannonkeres kollégáit

Friedler Istvánné - januárban tölti be a nyolcvannegyedik életévét - 1956-ban kezdett dolgozni, még a Scherer-házban. - A nagykapu alatt volt a raktárunk, ott csomagoltuk a lisztet, cukrot, egy nagy tálcán vittük be a boltba, versenyeztünk, ki bír többet el. Amikor az új helyre költöztünk, nem volt egyszerű. Nem boltnak épült, fent nem volt raktár, a pincébe tizenhét lépcsőn kellett lemenni, lecipelni a nehéz zsákokat az ömlesztett áruval, vagy egy-egy ládát, benne ötven üveg borral. Olyan hűtőnk volt, ami jéggel működött, Wittmann Ödön bácsi naponta hordta az arborétum taváról kitermelt, a jégveremben tárolt jeget, amit hátulról kellett bepakolni a hűtőbe. Figyelni kellett állandóan, mikor olvad ki, nehogy tönkremenjen a vaj. Emlékszem 1956 októberére, mentünk nyitni, ott állt a bolt előtt egy bányász, fegyverrel, mondta, nem nyithatunk ki, mert forradalom van. Vitatkoztunk vele, de nem engedett, hazamentünk, később vissza, akkor már több fegyveres volt ott, azt mondták, ha kinyitjuk a boltot, agyonlőnek bennünket. Sanyi bácsi nem félt, azt válaszolta, nekünk kötelességünk ellátni az embereket, és ne itt a bolt előtt csinálják a forradalmat. Kinyitottunk, megrohantak bennünket az emberek, még a kályhát is fellökték, egy bányász egy Szűz Mária-szobrot hajított a kirakatba, elfogytak az alapvető élelmiszerek és szappanok. Emlékszem a jegyrendszerre is Ilyen körülmények között dolgoztunk, mégis mindig vidámak voltunk, összefogtunk, segítettük egymást, családias volt a hangulat - emlékszik vissza Marika néni a régi időkre.

Olvasom naplóik bejegyzéseit. A sorok között megérzem az összetartást, az egymásra figyelést. Sokat jártak közösen kirándulni - télen lovas szánkóval -, színházba, örültek egymás magánéleti sikerének, együtt ünnepeltek, meglátogatták a betegeket, a kismamákat, segítettek a házépítésben és egyéb munkákban. Komolyan vették a szakmát, folyamatosan közösen elemezték a havi forgalmat és tervet. Számított a vevő. Egyik ellenőrzés során a legkomolyabb hiba az volt, hogy nem hordott minden női dolgozó fityulát... A fiataloknak tanították a pult mögötti viselkedést, az udvarias felvilágosítás, a vevőkkel szembeni előzékenység, az egymás közti beszédmodor szabályait. Ha valami hiánycikk volt, ajánlani kellett helyette más áruféleséget, például gyakran volt silány és kevés a hentesáru, akkor propagálni kellett a konzerveket, készételeket.

A legendás hírű vezető, Szemmelveisz Sándor családja, balról felesége, Teréz, mellette lánya, Valéria
Fotó: Müller Anikó Hanga

- Tanuljátok meg, mindig a vevőnek van igaza és nincset nem árulunk, valamit mindig tessék helyette ajánlani - idézi Szemmelveisz Sándor intelmeit Simon Károlyné. Hiánycikk helyett viszont volt importáru. Vörös Lászlóné nevetve idézi fel a tanulókorában vele történt mókás esetet. - Egyszer egy vásárló hozzám fordult, tessék mondani, szardellapasztát lehet kapni? Rávágtam, azt nem, de ultrapaszta, az van. Aztán mentem Sanyi bácsihoz, mondja már meg, mi az a szardellapaszta, addig csak mosópasztáról hallottam. Antal Zoltánné Szemmelveisz Valéria - az üzletvezető lánya - 1968-ban kezdett a boltban dolgozni. - Az ecet hordókban állt a pincében, a vaj tíz-, a zsír huszonöt kilós tömbökben. Emlékszem a tömbös krumplicukorra, a hitlerszalonnára , a Kismackóra, a Brumira, a Melbára, a Korfura, a mogyorós puszedlira, a tojás- és csokiflippre, a Gránit csokikocka negyven fillér volt, a frutti kilója húsz forint, a cigarettát sokan szálanként vették. A fizetés nem volt egyszerű, a vevő a pulttól elment a pénztárhoz fizetni, majd vissza a blokkal, úgy kaphatta meg a vásárolt terméket. Még a régebbi időkben ládikákban tárolták a cukorkákat, fűszereket, rajta zománcozott táblán felirattal. - A nehéz szőttes, köpperanyagból készült munkaköpenyeket otthon édesanyám mosta, áztatta, szappanozta, hogy mindig ragyogó fehérek legyenek. Tizenegy órakor mentünk kosarakkal a MÜM-konyhára friss buktáért, a kenyérgyárba kenyérért, a papírdobozokat cipeltük a MÉH-be, a pénzből közösen kirándultunk. Egyszer nagy hófúvásban, éjjel érkezett meg a mirelitáru, a lovas szekér a házunknál pakolta le, hát nem kellett gondoskodni a hűtéséről. Jó csapat volt, megtanultam a szakmát, nem voltam kivételezett, sőt, jobban kellett teljesíteni másoknál, sokszor akkor is kaptam, ha nem én voltam a ludas - emlékszik vissza.

A bensőséges hangulatú összejövetelen megemlékeztek huszonhét halottjukról, Kovács Andrásné felolvasta nevüket és emlékükre mécseseket gyújtottak.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!