A paraszt dicsérete

Az avatáskor S. dr. Lackovits Emőke néprajzkutató elmondta, az emlékhely az egykori gazdák emlékezetét idézi, akik munkájukkal termővé tették a határt, biztosítva az Úr imádságában kért mindennapi kenyeret. Máj János és két fiútestvére továbbvitte a szülői örökséget.

- Jól emlékszem a zirci búcsúkra, a Szűzanya mennybevételének napja ez, augusztus 15. Az ötvenes évek vallásüldözése idején tiltották az ünnepet, de az itt élők mégis megtartották, ez a gyökereikbe ivódott, misére mentünk, de a vendégek mindig 20-án jöttek. Húst nem lehetett kapni, anyám előző nap tejbe beáztatott sonkát rántott ki az ünnepi ebédre, valahogy jobban is szerettem, mint az igazi húsból készültet.

- Igazi élmény volt számomra, amikor rátóti nagyanyám kenyeret sütött, hajnalban kezdte, addig dagasztotta a nagy teknőben, míg a homlokáról a víz le nem pörgött. Kemény munka volt, kisgyerekként ott álltam mellette, áhítattal néztem, gondoltam, atyaúristen ott, akkor kezdődött, majd rögződött belém a kenyér becsülete. Ma sok gyerek azért nem tudja megbecsülni, mert nem tudja, milyen munkával járt az elkészítése régen, meg az, hogy van kenyér, az ma természetes, akkor nem volt az. Még a morzsája sem kerülhetett le a földre, nagymama összegyűjtötte, volt egy kis seprűje, evés után az abroszt felemelte, összehúzta a morzsát, vitte a prézlihez, semmi nem ment, mehetett veszendőbe. Mégis, a nehéz körülmények között is jó kedvük volt, nem voltak megkeseredettek. Otthon csak dagasztottak az asszonyok, aztán, ha megkelt, elhúztuk pajtáskocsival a pékekhez, Wohlfart Richárd vagy Kőrös Jani bácsihoz, beálltunk a hosszú sorba, amikor sorra kerültünk, bevetette a kemencébe, délután mentünk vissza érte, cédulát kellett ráragasztani, melyik kié. Hazaérve annál csodálatosabb nem volt, mikor anyánk keresztet rajzolt rá és megszegte. Anyámtól tanultam azt is, ha mentünk valahova, kiértünk a zirci határba, Isten legyen velünk, mondta, úgy indult el minden útra, a kereszteknél mindig keresztet vetett, erre nevelt bennünket is. Négy, egyenként négykilós kenyeret sütöttünk, egész hétre valót. Mondták is mindig, a füled is lekváros, mert a nagy karéjnak, ha a belét rágtuk, a héja a fülünkig ért.

A paraszti ősök emlékére és tiszteletére állított szoborpár a mindennapi kenyér és egy életforma jelképe. Az alkotás megálmodója Máj János Fotó: Müller Anikó Hanga

János szülei több hektáron gazdálkodtak, keményen dolgoztak. A front alatt az oroszok elvitték mindenüket, 46-ban, mikor apja hazatért a fogságból, a házuk le volt bombázva. Kölcsönkért lovakkal újrakezdte, aztán az ötvenes években elvették s földjeiket.

- Apám ekkor bezárkózott egy hétre az istállóba, csak vizet kellett neki az alsó macskalyukon át bedugni mindig, kérdezgettük, él még, apu, él még? Ríttunk ott az ajtóban, nem tudta ezt az egészet megemészteni, bár kívülről úgy látszott, hogy jókedvű, de a belső keserűsége végigkísérte az életünket. Hajdan úgy hívták, büszke Máj Fránci, lakodalmakba hívták énekelni, hangulatot csinálni, aztán megkeseredett emberré lett, a halálát is az okozta, nem akart enni, mivel elment a szeme világa.

Jánosék hárman vannak fiútestvérek, öccsével termesztenek gabonát - ezt csak a disznók és a vetésforgó kedvéért, - krumplit, petrezselymet, sárgarépát, céklát, zellert, káposztaféléket, hagymát, kapásnövényeket, nem gyomtalanítanak vegyszerrel, hanem kapálnak, kézzel, ez náluk nem kérdés, hanem evidencia, mondja. Bátyja is gazdálkodik, szabadtartásban szarvasmarhát tart. János szakmája központifűtés-szerelő.

- Mikor a Kádár-rendszerben a konszolidációs időszak volt, lehetett újra háztáji gazdaságot csinálni. Apám ekkor gyönyörű magyar tarka bikákat nevelt, az olaszoknak szállították. Hajtottunk le egyet az állomásra, az úton, hátul én, elöl apám orrkarikával vezette. Jött egy ZIL, a sofőr kihajolva pofon köpte apámat, folyt le az arcán, hátranézett rám, hullottak a könnyei, sajnáltam, de akkor még nem értettem a dolgokat. Ez pont akkor volt, mikor a pályaválasztásról kellett dönteni. Este azt mondta mindhármunknak, ti soha, de soha nem lehettek parasztok, de ezt olyan hangsúllyal mondta ma mindhárman gazdálkodunk. Nem bántam meg, hogy kitanultam a fűtésszerelést, tudom alkalmazni a mezőgazdaságban, rengeteg gépet csináltam magamnak, ma is hagymát szedtem, amihez az aláhántolót, ami egyszerre két sort kiszed, én készítettem, de négysoros palántázót, kombinátort, permetezőt is.

Jánosnak két ikerlánya van, mindkét veje orvos, ők is szívesen kimennek a határba segíteni. Hét unokájának szívesen mesél a régi időkről, arról, hogy ők gyermekként télen ettek fagyit a meleg kályha mellett, mert az édesanyja megsózta a havat, így fagyasztotta tejeskannában a vaníliával beízesített tejet.

Arról, hogy fejés közben csodatörténeteket hallottak Bujtás nénitől, Erdősi bácsitól.

Arról, hogy hárman aludtak egy ágyban, lábtól, ahova télen melegített téglát raktak maguk alá, arról, hogy disznóöléskor, míg kint a felnőttek leölték a disznót, ők benn fakéssel vágták le a sámlit és kiabálták, kojékojékojé.

Arról, hogy a pajtáskocsihoz zablákat, hámfát faragott, egymást fogták be, és futottak végig az utcán, ő ült a bakon.

S mesél a régi kenyérsütésekről, a friss, lágy kenyér feledhetetlen illatáról, a kenyérmorzsa értékéről.

Szeretné unokáinak átadni mindazt, ami által értékes, erkölcsös, hagyománytisztelő felnőttekké válhatnak. A kenyérmorzsa megbecsülése talán ennek első lépése lehet. Az augusztus 20-ai városi ünnepségen Máj János adja át az új kenyeret Ottó Péter polgármesternek.