Szentpéteri Csilla egy másik szférában

– Mi történik egy interaktív koncerten?

– Megmutatjuk, hogy ha ma élnének a nagy zeneszerzők, vajon milyen zenét komponálnának, mit hallgatnának. Átirataimban könnyedén találkozik Csajkovszkij a blues műfajával, Mozart a rockkal, Liszt a latin zenék életörömével, Beethoven az esőerdők hangulatával, magyar népdalok a világzenével és így tovább. Zenésztársaimmal megmozgatjuk a gyermekek fantáziáját s bebizonyítjuk, hogy az instrumentális zene hatására képesek megfogalmazni saját gondolataikat, érzelmeiket. A koncerten ifjú sümegi tehetségek is színpadra lépnek, és izgalmas történeteket mesélünk nagy zeneszerzőkről, sok-sok nevetés, kérdés-felelek játék, önfeledt örömzenélés, amely életre szóló élményt jelent a diákoknak.

– Hogyan dolgozta ki a módszerét?

– A zene a mindennapjaink része és minden stílus alapja a klasszikus zenei képzés. Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne gazdagítani, színesíteni a zeneoktatás rendszerét, kilépni az elefántcsonttorony ajtaján, hogyan mutathatnám meg a fiataloknak az együtt muzsikálás örömét, a zene felszabadító arcát. Zenei nyitottságra, zeneszerzésre szeretnénk motiválni a fiatalokat, túllépve a megszokott, kőbe vésett tananyagon. Koncertünkön a diákok olyan közegben találkoznak a zenével és a hozzá tartozó különleges képi világgal, amely kompenzálja a huszonegyedik századi értékrendhiányos világot. Utat szeretnénk mutatni mindazoknak, akik más stílusok felé is kacsingatnak, mint a jazz, a blues, a világzene vagy épp a rock. Nincs komoly- vagy könnyűzene, csakis olyan, ami vagy eljut a lélekhez, vagy sem.

– Az első koncertek után milyen visszajelzéseket kapott?

– Mindig napokkal hamarabb elutazom a helyszínre megismerkedni és próbálni a diákokkal, gyerekekkel. Rögtön látják, hogy nem egy elvont, szigorú, távolságtartó művésszel van dolguk, hanem egy laza, vidám, ahogy ők fogalmazták meg leveleikben, jó fej, vagány csajjal. Hatalmas tombolással fogadnak bennünket, mikor kilépünk a színpadra, a szájuk tátva marad a látványtól, és egy perc alatt felépül a híd köztünk. A játékos kérdésekre azonnal bekiabálják a választ, úgy tudnak figyelni és nevetni egy-egy történeten, amit a régi nagyokról mesélek, hogy csorog a könnyük. Kezük-lábuk jár a ritmusra, lelkesek és nem akarnak bennünket hazaengedni. Koncert után szelfizünk, képesek egy órát is sorban állni, hogy kapjanak egy dedikált fotót, lájkolják a közösségi oldalamat, s rengetegen példaképüknek neveznek. Annyi levelet kapok folyamatosan május óta, hogy éjszaka válaszolok rájuk alvás helyett, mert megérdemlik. A tanárok hihetetlenül szép sorokat írtak a koncert után, megköszönve az útmutatást s az élményt.

Szentpéteri Csillát hatalmas tombolással fogadják a koncertjein
Fotó: Fülöp Csaba

– Kiknek a legjobb zenélni?

– Mondhatnám, hogy ha már fent vagyok a színpadon, oly mindegy, hiszen akkor én egy másik szférában veszem a levegőt, de ha mégis válaszolni kellene, a protokolláris eseményeket nem annyira kedvelem, mert ott kimérten ül a hallgatóság, nem merik meglazítani a nyakkendőt, nem illik bravózni, meg széttapsolni a tenyerüket Ilyenkor összenézünk a zenészekkel, s tudjuk, hogy mi itt most egymásnak muzsikálunk, legalább nekünk legyen jó.

– A zongorán kívül milyen hangszerek a legkedvesebbek?

– A gitárt annyira szeretem, hogy mindig elhatározom, hogy akkor hétfőtől elkezdem. Na de melyik hétfőtől? Ha időm lenne, biztos az volna a másik hangszerem. A csellót is közel érzem magamhoz, a modernebb hangszereléseimhez mindig beillesztek egy csellószólót, extra hangzás születik belőle.

– Milyen zenét hallgat a leggyakrabban?

– Jó zenét. Mikor milyen a hangulatom, örömben latint, szomorúságban bluest, ha késésben vagyok a dugó miatt, akkor stresszoldót, ha dühös, akkor dühöngőt, de szeretem a csendet is, olyankor meghallom a saját hangjegyeimet.

– Kevesen tudják, hogy minden zenét saját maga ír át, amit előadnak. Hogyan jött az ötlet, hogy formabontóan játssza a klasszikusokat?

– Az ezredforduló táján érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy szeretnék olyan saját stílust kialakítani, amiben benne vannak a régi klasszikus zenei értékek, ugyanakkor a huszadik és a huszonegyedik század hangjai is. Rengeteg „könnyű” melódiát szeretek. Sting, Santana, Norah Jones, Mark Knopfler, Leonard Cohen, Adele és még ezer. És ami először játéknak indult, az 15 éve a főútvonalam, az én zongorabolygóm kiváló zenészekkel. Gondolná bárki is, hogy Vivaldi szuper rockgitáros lenne vagy Mozart rajongana a bossa nováért? Vagy Csajkovszkij Hattyúk tava blues stílusban olyan érzelmeket vált ki, hogy csak bámul maga elé az ember? Paganini és a jazz? Nagy kihívás visszaadni a dallamokat úgy, hogy felismerjék a témát, de közben egy másik zenei közegben szólaljon meg, legyen benne innováció, humor, elegancia, minőség, kreativitás. Én a magam örömére kezdtem az egészet, aztán ez lett belőle. Sok embernek szerez derűs órákat, kikapcsolódást és új zenei élményt. Engem pedig ez visz tovább az úton.

– Mennyit dolgozik, mivel tölti a szabadidejét?

– Rengeteget dolgozom, munkaholista és maximalista vagyok, ennek minden pozi-

tív és negatív velejárójával! Hangszerelek, zenét szerzek, számítógépes zenei programokkal dolgozom, gyakorolok, próbálok, utazom, interjúk, szponzori tárgyalások, s mindezek mellett konyhatündérnek is kell lennem, mert a fiam imádja a főztömet. Szabadidőmben vitorlázom, pingpongozom, gokartozom. Szeretek utazni, felfedezni, tereken ücsörögni, szikláról nézni a háborgó tengert, cápákat kutatni, krokodilok birodalmában fára mászni.

– Mi volt a legizgalmasabb, legérdekesebb élménye?

– A zenében az egyéves római ösztöndíjam volt a legizgalmasabb időszak. A város, az olasz nyelv, a gondtalan, felhőtlen egy év örökre beleégett az agysejtjeimbe. Aztán amikor jégpályán kellett koncertet adnom, s zöldségeskesztyűben tudtam csak játszani a hidegben. Aztán amikor egy kalózhajón körbeutaztuk a Balatont: egy napon át zenéltünk úgy, hogy mindenki hallott bennünket, amerre jártunk, és minden kikötőben több ezren vártak bennünket. Rengeteg felejthetetlen élményem van, s remélem, még ugyanennyi vár rám. A civil életben a gyermekem születése volt, amely egyben az enyém is lett, hiszen édesanyává váltam.

– Mi volt a legnagyobb kudarc és mi segíti át a nehézségeken?

– A szüleim válása volt a legnagyobb és legfájdalmasabb kudarc az életemben. Tanulni lehet belőle, de amikor választani kell apa- és anyaisten közül, hát az akkora pofon, hogy a gondolatára máig sajog az arcom. Tanulni lehet belőle persze, csak attól még ez megtörtént. Hiperszenzitív, bohém lélek vagyok, mindent teljes gőzzel átélek, megélek, nehéz ezt elviselni a körülöttem élőknek, sokszor magamnak is. Sosem hisztizek, sosem nyafogok, ritkán sírok, de belül törtem össze jó néhányszor. Az újabb és újabb célok, erős hitem a felsőbbrendűben, s Kristóf fiam humora, együttérző szeretete gyorsan lábra állít.

– Milyen tervei vannak?

– Tavasszal jön az új lemezem, nagy koncertturnéval, s folytatom Láttad-e már a zenét? című ifjúsági missziómat. Nem akarok én túl sokat, csak annyit, hogy amiben hiszek, megvalósuljon.