A forradalom négy balatonfűzfői mártírja

A hatvankét éve történtekről kérdeztük Ambrus Árpádot, aki a gyár őrségének egyik tagjaként szemtanúja és elszenvedője volt a szovjet támadásnak. Ambrus Árpád Balatonfűzfőn végzett ipari tanulóként, és 1956-ban kezdett el dolgozni lakatosként a Nitrokémiánál. – Néhány nappal a budapesti forradalmi események után hangosbemondó hívta tüntetésre a dolgozókat, a gyűlésre sok százan jöttek össze, és megválasztották a forradalmi bizottság tagjait – idézi fel. A szervezet elnöke Kompolthy Tivadar, a Nitrokémia főmérnöke lett, és tagjai közé választották Ambrus Árpád édesapját, Ambrus Ferencet is.

Az akkor 17 és fél éves Ambrus Árpád október utolsó napjaiban jelentkezett a forradalmi bizottság felhívására, amely fegyveres őrséget szervezett a gyár őrzésére. A feladatra többségében abban az évben végzett ipari tanulók jelentkeztek. A Nitrokémia a legjelentősebb hadiüzemek egyike volt akkoriban Magyarországon, a forradalom előtt több mint kétszáz fegyveres vigyázta az üzemet – idézi fel Ambrus Árpád.

Kompolthy Tivadar kérésére a nemzetőrség tizenöt fegyveres tagja érkezett védeni az üzemet Páhi László vezetésével, a katonák mellett 20–25 civil vett részt ebben a feladatban, köztük Ambrus Árpád. November 4-én, vasárnap éjfélkor egy ipari tanuló társával és két katonával kezdték meg a szolgálatukat. A járőrözés során semmilyen gyanús jelet nem észleltek, a négy óráig tartó szolgálat végén azonban a szovjet katonák rajtaütöttek a gyár egyik bejáratánál.

A litéri kapunál négy fiatal jött ki, majd amikor megjelentek az őrség tagjai, a sötétből, a laktanya felől géppisztolysorozatot lőttek rájuk. A támadásban a kapun kilépő négy húsz év körüli fiatalt lőtték le, Balogh Ferenc géplakatost, Kertai Mihály 18 éves villanyszerelőt, Schiszler József 17 éves enyingi tanulót és Balassy Sándor géplakatost. Az őrség tagjait csodával határos módon nem érte találat, rövid tűzharc után menekülni kezdtek, azonban ejtőernyősök fogták el és fegyverezték le őket. A fiatalok közül hárman a helyszínen életüket veszítették, Balassy Sándor súlyos sérüléseket szenvedett, ennek ellenére órákig nem engedtek hozzá senkit. Délután a veszprémi kórházba szállították, ahol Király Ferenc és Penkov Iván doktor megműtötte. Ambrus úgy tudja, testéből hat lövedéket operáltak ki. Az állapota már javult, amikor támadás érte a kórházat is, Balassy ekkor halt meg.

Az eseményeknek több szemtanúja is volt, ugyanis a korai órán többen igyekeztek már munkába vagy onnan haza. Tragikus adalék, hogy Kertaiék háza alig száz méterre volt a támadás helyszínétől. A három lelőtt fiatalt az Országzászlónál temették el, később exhumálták a sírokat, és a szülők akarata szerinti helyszíneken temették el újra őket. A gyártelepi ideiglenes sírhelyük fölé 1990-ben kopjafát állítottak, ahol minden év november 4-én gyertyás megemlékezést tartanak.

– A támadáskor minden a pillanat törtrésze alatt történt, gondolkodni nem volt időnk, ösztönösen cselekedtünk, a roham teljesen felkészületlenül ért minket. Később megtudtam, a parancsnokság kapott arról figyelmeztetést, hogy mozgás van Litér és Balatonalmádi felől, minket erről nem tájékoztattak – mondta Ambrus Árpád.

Az őrség tagjait elfogták és a pártigazgatóság épületének pincéjébe, valamint a személyzeti irodába zárták. Az üzem tolmácsainak és Kompolthy Tivadarnak köszönhetően azonban elengedték őket, a főmérnök magát ajánlotta túsznak a fiatalok helyett.

– Utólag azt mondom, szerencsénk volt, mert például a Veszprémben hasonló körülmények között elfogott fiatalok közül sokakat szovjet munkatáborba deportáltak – mondja Ambrus Árpád.

1956-ban azt szerettük volna, legyen semleges az ország, jöjjön létre többpártrendszer és történjen meg egy demokratikus átalakulás – hangsúlyozza Ambrus Árpád. A szocializmus éveiben minden október 23-a előtt megkeresték, megkérdezték, merre jár a forradalom évfordulóján, és ezt ellenőrizték is. Az évtizedek alatt 280 oldalnyi jelentés készült róla.

Ambrus Árpád a kétezres évek eleje óta tagja a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezetnek. Azt fájlalja, hogy a rendszerváltás után sok forradalmár és a harcokban elesett mártír nem kapott méltó kitüntetést, és úgy véli, a közvélemény máig nem szentel elegendő figyelmet az 1956-ban történteknek.