A felsőörsi Benedek Szabolcs lányával túrázott a világ tetején

Megvalósították a felsőörsi apa két évtizedes álmát, és egy hónapig Nepálban, az Annapurna körül túráztak úgy, hogy se vezető, se teherhordó nem segítette őket. Mindent maguk cipeltek, és semmit nem szerveztek le előre.

- Régóta terveztem ezt a túrát, de mindig közbejött valami – kezdte a beszélgetést Benedek Szabolcs. – Ilyen hátizsákos trekkingtúrát sok utazási iroda kínál, de horroráron. A mi utunk viszonylag olcsó volt, kiszámoltam, hogy egy ember egyévi dohányzásának árából kijött. Ebben a repülőjegy is benne van.

Mennyiből jött ki egy nap?

- Nepálban a megélhetés napi hat-hétezer forintból megvan, az étellel és szállással számolva. A turistaszezon tavasszal és ősszel tart, a tavasz előszezonszerű, sokkal kevesebben vannak. Több népszerű túraútvonal van, mi az Annapurna-kört, a hegy körüli túraútvonalat választottuk. Valójában ez egy ösvény, amiről letérni, másfelé menni nem lehet. Ezen általában két ember fér el egymás mellett, időnként kissé kiszélesedik. Úgy tudjuk, hogy ezen a szűk úton ősszel egymás sarkát tapossák az emberek, ezért is mentünk tavasszal.

Hová érkeztek?

- Katmanduban szállt le a gépünk, innen Besisaharba kellett eljutnunk, ahonnan a túra indult. Mi egy rettenetes állapotú helyi busszal tettük meg a 180 kilométeres utat, itthon ilyennek a közelébe se mennék. Pedig később kiderült, hogy ez volt a legjobb azok közül, amikkel még utaztunk. Nepál nagyon szegény ország, de a fővárosban minden nagy túrázós cég termékét kapni – tizedáron. Persze, alkudni kell, mert van külön turistaár. Mindenben előre kell megállapodni, például Katmanduban a taxi árában is. Bár taxiba szállni nem nagyon érdemes, mert a forgalom legfeljebb 20-25 kilométeres sebességgel halad. A hatmilliós városban nincsenek közlekedési lámpák, hatalmas a tömeg az utakon, emberek, állatok vegyesen.

Tapintható a szegénység

Milyenek a nepáliak?

- Udvariasak, kedvesek, segítőkészek. Biztonságban éreztük magunkat, inzultus nem ért bennünket, még tolakodó sem volt senki. Pedig sok olyan helyen voltunk, ahol látszott, hogy még nem láttak fehér embert, ki titokban készített rólunk fényképet, ki odajött és megkérdezte, készíthet-e közös fotót. Ami szokatlan, az a sok szemét és a kosz. Tapintható a szegénység, bár mobiltelefon van mindenkinél, ez a kommunikáció egyetlen eszköze. A hegyekben nincs víz, nincs csatorna, nincs szemétszállítás, akadozik az áramellátás. Rengeteg a műanyag hulladék.

Más a kínálat, mint itthon?

- A 4500 méteren fekvő menedékházban is kapni a szerintük a nyugati jólétet megtestesítő dolgokat, de más nincs. Van kóla, csokoládé, chips, sör, bár az alkohol rendkívül drága. Sör 1000-1200 forint alatt nincs, de nem is láttunk részeg embert az egy hónap alatt. Az indiai kender viszont úgy nő, mint nálunk a csalán, de ott is tilos a drog, bár úgy tűnt, ezzel nem foglalkozik senki.

Kis magasságról indultak.

- Haladtunk fölfelé, amikor elfáradtunk, szállást kerestünk. A kitett reklámtáblák alapján mindenhol egy ötcsillagos hotel várja a turistákat, de a valóság más. A szállásokon körül kell nézni. Elfogadhatóak-e az állapotok, vannak-e szeparált ágyak, van-e mosdó, vécé, ha nincs, a kinti milyen állapotú, van-e elektromos csatlakozó, lámpa, áram, wifi, internet. Ha megfelelő, alkudni kell.

Mennyit lehet alkudni?

- A negyedét-ötödét bárhol le lehet alkudni, de ezek nem szállodák. Általában fűtés nélküli, összetákolt kunyhók, deszkaépületek, ahol sok az állat. Tenyérnyi pókok, nyestek. Rengeteg a látszólag kóbor kutya, ezek bambán fekszenek az út szélén. Nem néznek ki rosszul, mert valószínűleg kapnak enni. Úgy tűnt, ott még a kóbor kutya sem hal éhen az út szélén.

Mi volt a napi rutin?

- Minden reggel hat körül keltünk, reggeliztünk, nyolc körül elindultunk. Nem hajtottuk szét magunkat, időnk volt. Délután kettő és öt között megérkeztünk valahová, ahol megszálltunk. Volt egy ütemterv, felfelé napi 10-12 kilométert, lefelé 20-25 kilométert mentünk. Ettől eltértünk, mert ha megtetszett valami, megálltunk. Készültünk az útra. Kaptunk tífusz, hepatitisz ellen oltást. Csomagoltunk gyógyszereket, melyek a bélflórát tartják karban, a sérülésekre ragtapaszt. Nepálban nem szabad inni a vízből, de még fogmosáshoz sem lehet használni. Palackozott vizet elvi okokból nem vettünk, mert Nepálban nem megoldott a szemétszállítás. A vízforralás hatástalan, vannak 120 fokig ellenálló vírusok is, a fertőtlenítő tablettáknak borzalmas az ízük, végül hosszas keresgélés után Amerikából rendeltem vízszűrőt.

Az ember nem veszi észre magán a tüneteket

Készültek arra is, hogy nem sikerül végigmenni?

- A biztosításunkban benne volt a helikopteres mentés. A hegyi betegség 2500 méter fölött bárkit elkap, amiből lehet tüdőösszeomlás, agyödéma, eszméletvesztés. Akit ez elér, annak néhány óra alatt le kell jönni a hegyről, különben meghal. Az a legrémisztőbb, hogy az ember magán nem veszi észre a betegség tüneteit. Zavarodottsággal, részegségszerű tünetekkel jár, szédüléssel, fáradékonysággal. Ha valaki fejfájásra, hányásra, gyomorfájdalmakra panaszkodik, akkor ebben a magasságban az lehet gyomorrontás, de lehet hegyi betegség is. A hegyek között folyamatosan repültek a helikopterek.

Volt probléma?

- Bár óvatosak voltunk, már háromezer méter fölött bennünket is elért egy gyomorrontás, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy mi az. Végül vártunk, és amikor jobban lettünk, továbbmentünk.

Hogy bírták a magasságot?

- Egy önkéntes orvoscsoporttal találkoztunk 3600 méteren, itt mértünk véroxigénszintet is. Lassú akklimatizációs túrákat csináltunk, hogy kissé hozzászokjunk a magassághoz. Úgy pakoltunk, hogy 10-12 kilogrammnál többet ne kelljen cipelni, mert ezen a magasságon minden darabnak jelentősége van. Már indulás előtt egy héttel bepakoltunk. Lemértük, kipakoltunk, szelektáltunk, majd bepakoltunk, lemértük, válogattunk megint. Végül fejenként négy póló és négy alsónemű maradt, egy nadrággal négy hétre. A trópusi indulás és a magashegyi hágó között 40 Celsius-fok a különbség, erre nehéz volt felkészülni.

Mi volt a legmagasabb pont a túrán?

- Az 5500 méteres hágónak 4500 méterről vágtunk neki. Itt az ember az alacsony véroxigénszint miatt csak nagyon lassan tud haladni, de szép lassan megcsináltuk, a csúcson még egy kupica pálinkát is ittam angol turistákkal. Innen lementünk az első faluig, ami 1700 méter lefelé. Muktinathban a Bob Marley Hotelben töltöttünk pár napot, aminek remek konyhája volt.

Mit ettek?

- Ez a hotel kilógott a sorból, mert onnantól, hogy Katmanduban megláttuk az első hentest, húst nem ettünk. Nincs áram, nincs hűtés, kirakják a húst egy deszkára, és ott van egész nap. Lepik a legyek, a kutyák ott lihegnek fölötte, mi bonyolultabb, zsírban sült ételeket sem ettünk. Leginkább zöldséges rizs, a dhal bhat volt a menü és különféle lepények. Nem rosszak, de egyhangúak. Volt, hogy órákon keresztül beszélgettünk arról, mit ennénk. A habart bableves annyira beégett, hogy amikor jöttünk haza, azt kértük, hogy főzzenek. Nagyon finom a gyömbéres tejes teájuk, azt azóta is rendszeresen készítek itthon.

Innen már hazafelé jöttek?

- Egy Tatopani nevű helyen ezer méter magasan még egy meleg vizes termálfürdőnél töltöttünk két napot. Ez egy kétmedencés fürdő, ahol mindig csak az egyik medencében lehet fürödni, a másikat töltik. Minden vizet addig használnak, amíg az el nem koszolódik. Akkor ezt leengedik, lehet átülni a másikba. Amikor engedik, a víz kristálytiszta, amikor leengedik, a víz földszínű. De nagyon élveztük, három hét után ez volt az első rendes meleg vizes fürdőnk. Innen már busszal mentünk Pokharába, majd vissza Katmanduba, és jöttünk haza. Jó volt.