Egyed Brigitta: Ismét egy újabb kemény kihívás

- Ha a Rómeó és Júliában megkapod Rómeó szerepét, és csak addig jutsz el, hogy szépen nézel, mert csupán körülbelül vagy szerelmes, akkor nem tetted meg, ami neked feladatod itt, amire az emberek megveszik a jegyet. Mert egy színházba elmenni családosan nem olcsó, ezért nem engedhetjük meg magunknak a körülbelüli játékot – vallja Egyed Brigitta, aki az idei évadban visszatér a Pannon Várszínházba.

A korábban több mint egy évtizeden át Veszprémben játszó színész neve folyamatosan jelen van a köztudatban. Tavaly a frissen végzett rendező, Kis Hajni Szép alak című rövidfilmjének főszerepét alakította, s a film bekerült a diák Oscarra jelölt munkák mezőnyébe. Brigi jelenleg tagja a budapesti Recirquel Újcirkuszi Társulatnak, novemberben viszik a Meztelen bohóc című előadást Lengyelországba, így most lengyelül tanulja a szerepet, amit már angolul, franciául és héberül is tud, ám még előtte, szeptember 23-án az RS9 színházban a Csongor és Tünde bemutatójában lép színpadra.

- Én vagyok Mirigy, s nagyon örülök neki, hogy ez a szerep végre megtalált. Szerintem ő a magyar irodalom egyik legerősebb karaktere – véli Brigi, aki maga is erős karakter színészként, emberként egyaránt. Nem véletlen, hogy a Pannon Várszínház idei évadában műsorra kerülő Bűn és bűnhődésben egy különleges alakot, Porfirij Petrovics rend-őrbírót formálja majd meg.

- Ez egy új, kemény kihívás, nagyon örültem, hogy Laci bá’ – nekem Laci bá’ (Vándorfi László, a szerk.) – megkeresett. Én az alkatomból fakadóan nem tudok úgy női szerepet játszani, mint a naivák vagy azok a színésznők, akiknek az anya, a dada szerepe jut. Én is egy karakter vagyok, csak ez a típus ritkább. Itt, a Pannon Várszínházban töltött évek során én kisfiús tudtam lenni, öregember, öreg nő, fiatal lány, s ez egy elég színes paletta volt.

Rengeteget tanultam, s teljesen biztonságban éreztem magam, mert itt mindig várt valami nagy szerep, s mellettük kisebbek is, melyekben egy picit, úgymond, meg lehet pihenni. Főleg, ha vígjátékban egy kis, vidám, de erős színfoltot kapsz, mert abból is lehet hatalmasat alkotni. Úgy gondolom, Laci bá’ pont az én furcsaságomat használta fel, nagyon jól. Volt itt régebben A miniszter félrelép című darab, amelyben a titkár szerepét kaptam, aki férfi. Utólag ugyan megmondta nekem Laci, hogy attól eleinte félt egy kicsit, s mégis, nagyon szép siker lett. Az az igazság, hogy jellemzően színésznők és színészek vannak, én pedig a kettő közt lebegek valahol, testileg is, lelkileg is, s ehhez nehéz szerepet adni. Ha bekopogtatok egy színházhoz, nagyon bátornak kell lennie annak az embernek, aki azt mondja, kipróbál egy szerepben. De látjuk, hogy ma, a XXI. században micsoda újításokat alkalmaznak a színházak. Szerintem ebbe én is beleférek.

Egyed Brigi elmondta, szerepre készülve mindig elolvassa az adott művet, s nincs ez másként a Bűn és bűnhődés esetében sem, ám számára is nagy dilemmát jelent, miként kezelje a korábbi adaptációkat.

- Most éppen Pesten is játsszák, táncszínház formájában. Gondolkodtam, hogy megnézzem-e, meg merjem-e nézni. De így van ez a filmfeldolgozásoknál is. Legtöbbször az van bennem, hogy „á, nem nézem meg”. Ugyanakkor mégis jó látni más mintákat is. Nem azért, hogy másoljunk, hanem hogy lássam, ők így gondolták el, és lássam, ehhez képest Laci bá’ hogyan gondolta el. Ahogy Laci bá’ rendez, az azért jó, mert rábízhatod magad, nem engedi el a kezed, segít. És lehet kérdezni. Akkor születik jó művészi munka, mikor a színész nem várja el, hogy mindent a szájába rágjanak, honnan jössz be, hány lépést teszel…, mert a rendező azért van, hogy csináljon egy vázat és kívülről lássa az egészet. De a színésznek kell elkezdeni működni. Én azt szeretem, mikor végre leteszem a szövegkönyvet, mert onnan kezdődik a játék, és az a nagyon izgalmas.

Soha nem felejtem el, Laci bá’ mindig azt mondja, „menj ki a széléig”, ami azt jelenti, hogy feszegesd úgy a határaidat, hogy minél többet hozz ki magadból, a szerepből. Én sokszor túltolom ezt, van, hogy már annyira belepörgetem magam, hogy nekem kell magam lenyugtatni. Az se jó, de én így csinálom. Például olyankor, mikor egy jelenetben jó lenne, ha legördülne egy könny. Nekem már sajnos nincsenek szüleim. Mégis ilyenkor, ha beleveszek is, akkor is erre az élményre gondolok, ami nekem ebben fáj. Lehet, hogy a színpadon teljesen más zajlik épp, de az érzet ugyanaz. Amikor én segítséget kérek – mondjuk így – a szüleimtől, hogy segítsenek az ilyen jelenetekben, akkor én ezzel rájuk is gondolok. És köszönöm nekik azt, hogy ezt most én itt csinálhatom.