Szülés a veszprémi kórházban - Csak a kosztra volt panasz

Életemben nem voltam még kórházban, ezért is különös élmény volt szülés előtt két héttel befeküdni a fehér falak közé. Az orvosom így látta biztonságosnak, én pedig nem ellenkeztem.

Egy hatágyas szobában helyeztek el, a szobatársaim kismamák voltak. Kit magas vérnyomás, kit veseprobléma miatt tartottak megfigyelés alatt. Volt, aki hetek óta az intézmény lakója volt és még ugyanennyi idő választotta el a szüléstől. Ezt azért írom, mert nyilván más a tűréshatára annak, aki várandóssága nagy részét kórházban kénytelen tölteni, naponta újabb és újabb szobatársakkal. A kismamák sokat panaszkodtak. Túl hangosan nyit be az ajtón a nővér, fájdalmas, ahogy vért vesz, esetleg nem kedvesen szól – mondták. Engem azonban összességében pozitív csalódásként ért a kórházi lét. Szerintem az ott dolgozók figyeltek ránk és bőven megérdemlik, hogy végre erről is szó essék.

Rossz, hogy az orvos és a beteg közé így beékelődött a pénz – ezt egy kórházi dolgozó mondta nekem egy vizsgálat közben. Akkor van baj, ha egy kismama azt hiszi, hogy ő Európa egyetlen terhese, hiszen nem állhat minden percben az ő feje felett egy orvos és egy nővér, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyelnek rá – tette hozzá.

A kórházban töltött napok alatt olyan szakdolgozókkal találkoztam, akikre nem lehetett panaszom. Az orvos, ha kérdeztem, készséggel válaszolt, a nővér napjában többször érdeklődött az állapotomról. Igaz, ahogy egyikük fogalmazott: a nőgyógyászat az intézmény ötcsillagos része. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ez más osztályon is így megy. Itt legfeljebb a menüre lehetett panasz, ami kevés is volt, nem is volt tápláló. A kockasajt kenyérrel, esetleg kis kiszerelésű margarinnal nem fedezi éppen egy kismama szükséges reggeli vitaminadagját. Ám erről több szót nem is érdemes ejteni, hiszen tudjuk, mi a helyzet az egészségügyben anyagi téren.

Kisfiam születése után átkerültem a szülészetre. Császármetszést követően a lábra állás soha nem könnyű, mégis mikor végre feltápászkodtam, a nővér – akár a filmekben – egy tenyérbe csapással ismerte el teljesítményemet, majd lelkesítő mókázás közepette a szobámba kísért.

Gyermekem az első napokban rendkívül sírós volt, nekem pedig friss anyukaként fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele. A négy nap alatt nem tudtam annyiszor segítséget kérni az újszülöttekkel foglalkozó nővérektől, amire hűvös reakció fogadott volna. Készségesek voltak és tanácsokkal láttak el, ha kellett, éjjel három órakor is, sőt, ha hallották a folyosón a gyereksírást, benyitottak a szobába és megkérdezték, tudnak-e segíteni. Igen, persze volt kedves, még kedvesebb és hűvösebb természetű nővér is, de olyan, akin megbotránkoztam volna, olyan, akiről a riasztó kórházi történetek szólnak, nem.

Itt is a menü kapcsán ért az egyetlen negatív élmény. A rakott bab szoptatós anyukáknak merész ajánlatnak bizonyult, érdeklődésemre aztán kiderült, a magyarázat egyszerű: erre az osztályra nem főznek külön, vagyis az anyukák azt eszik, amit a kórház többi betege is kap. Hogy aznap puffasztó volt-e az ebéd, az újszülött osztály dolgozói az éjszakai gyereksírások intenzitásából pontosan tudják.

A több mint két hét alatt közelről figyelhettem meg, milyen szituációkból mentenek meg gyermekeket az orvosok és a szülésznők. Hogyan összpontosul a figyelem, a szakértelem akkor és ott, ahol az szükséges.

Az én szülésem nagyon szép volt. Itt Veszprémben. Hálapénz nélkül. A még itthon maradt elhivatott egészségügyiseknek köszönhetően. Mindig hálás leszek nekik.