70 év után sem múlik a fájdalom

Februári rendezvényén két vendéget üdvözölhetett a szervezet. Délvidéki megtorlások: Csúrog címmel Teleki Júlia könyve kapcsán az 1944-45-ös időszakról beszélt, mondhatni, a szemtanú hitelességével, hiszen családja mellett sok sorstársuk történetét feldolgozta. Saját kiadásban megjelenő köteteivel küzd azért, hogy megismertesse, milyen időszak volt az, amikor apákat, fiatal férfiakat csoportosan megöltek, pedig más bűnük nem volt, csak a magyarságuk, hogy a magukra maradt asszonyokat a gyerekekkel elűzték otthonukból, méghozzá télvíz idején, olyan hidegben, hogy anyja karjában meghalt nem egy csecsemő. A fájdalom nem múlik az idővel, főleg úgy, hogy az etnikai alapú gyűlöletkeltés a többségi nemzet részéről ma is zsigeri Észak-Bácskában, és hogy folyamatról van szó, arra bizonyság az ugyanezen az alapon történt tömegvérengzés a Jugoszlávia felbomlásához vezető, 1990-es háborúban. Pedig nem lehet egy nemzet bűnös pusztán azért, mert magyar, horvát vagy örmény.

Teleki Júlia saját kiadásban megjelenő köteteivel küzd azért, hogy megismertesse, milyen időszak volt az akkori
Fotó: Penovác Károly

Bogner István professzor, a Pannon Egyetem nyugalmazott tanára maga is Délvidékről származóként Memento 70 című könyve kapcsán, melyet kutatásai alapján állított össze, azt emelte ki, nem mindig a győztes írja a történelmet, idővel minden kiderül. Például a Trianon után átmenetileg, 1941-ben hazánkhoz visszacsatolt Bácskába, Szabadkára bevonuló katonákat csetnikek lőtték. A katonák visszalőttek, majd 1942 januárjában, a hideg napok idején a magyar katonák körülbelül 3300-3800, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személyt gyilkoltak meg. Ezt 1944-45-ben Tito partizánjainak a magyar lakosság ellen elkövetett véres megtorlása követte. A magyar áldozatok számát 30 ezer és 45 ezer közé teszik. A zombori gimnázium egyik osztályát tanáraikkal együtt terelték ki a városból a partizánok, majd mindenkit kivégeztek. A térképén sok a piros jel; mindegyik az ott élő magyarok elleni atrocitásokra emlékeztet.

Nem érintettként is megrázó volt hallgatni a történeteket, de igaza van Udvarhelyi Olivérnek, amikor azt mondja, nagyon értékesek ezek a kis példányszámban, áldozatok árán megjelentetett kötetek. Ha elmennek a szemtanúk, honnan tudják majd az utódok, mi minden terheli közös történelmünket?