Két tűzoltóparancsnok egy családban – avagy interjú a Nádai testvérekkel

Saját bevallásuk szerint, bár külsőleg alig hasonlítanak, mégis sok bennük a közös. Életútjukat tekintve ugyanabban az iskolában végeztek, polgári szolgálatosként kezdtek, aztán mindkettőjüket „megfertőzött" a tűzoltóság. Büszkék az életükre, a karrierjükre, és egymásra. A parancsnoki feladatok és a több oldalról érkező megfelelés mellett megmaradtak testvérnek. Nádai Balázs tűzoltó őrnaggyal a Veszprémi, és Nádai Tamás tűzoltó őrnaggyal a Balatonfűzfői Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság parancsnokával beszélgettem családról, karrierről, magukról.
- Mindketten polgári szolgálatosként kerültetek a tűzoltóság kötelékébe, ha jól tudom. Előtte nem is akartatok tűzoltók lenni?

Balázs: 1998 októberétől vagyok itt hivatalosan. Ötödéves voltam a szakközépben, amikor megjött a katonai behívóm. Apu javasolta, ha ide jönnék tűzoltónak, és vonulósként letölteném a katona időmet, ami akkor tizenöt hónap volt, akkor utána, ha megfelelek az elvárásoknak, átvesznek hivatásosnak, ezzel pedig továbbtanulási lehetőségeim is lesznek. Volt tűzoltó a családban, de sosem érdekelt igazán ez a hivatás. Ha volt a tűzoltókról egy cikk az újságban, ellapoztam, el sem olvastam. Úgy voltam vele, hogy a tűzoltók csinálják a dolgukat, és ennyi.

- És mi akartál lenni, ha tűzoltó nem?

Balázs: Nem voltak elképzeléseim, pont ez volt a baj, hogy amikor tizennyolc éves voltam, hallottam rengeteg hangzatos nevű egyetemi meg főiskolai képzésről, de nekem semmit sem jelentettek. Nem voltak elképzeléseim. Az informatika, amit a szakközépben tanultam, nagyon nem érdekelt.
Véletlenek hosszú sora vezetett engem ide. Amikor '98-ban már tudtam, hogy ide jövök polgári szolgálatosnak, egyszer- kétszer bejöttem a laktanyába, és nagyon megfogott a légkör, amit itt láttam. Ezután már vártam, hogy mikor kezdhetek, és azóta már nem is tudnék mást elképzelni magamnak.

Tamás: Nekem sem voltak pontos elképzeléseim, hogy mit is szeretnék igazán csinálni, de úgy gondolom, hogy ennyi idősen nem is tudja ezt az ember eldönteni. Én gépészetet tanultam a szakközépiskolában, amit szerettem is. Úgy gondoltam, hogy ebbe az irányba megyek tovább, de az élet másképpen hozta, most már azt mondom szerencsére.

- Hosszú út vezetett a parancsnoki székig.

Balázs: Amint letöltöttem a polgári szolgálatos időmet, az „A" szolgálati csoportba kerültem hivatásos beosztott tűzoltóként, egészen 2002 júniusáig. Közben elvégeztem a tíz hónapos tűzoltó szakmunkás képzőt, és a „B" csoportban pont akkor volt üresedés. A szolgálatparancsnok nyugállományba vonult, és akit a helyére terveztek, annak átképzőre kellett mennie tíz hónapra, így kerültem a B csoportba, megbízott szerparancsnoknak. Tíz hónap múlva újra különleges szerkezelő lettem, majd 2004-ben elkezdtem a főiskolát. Egy évet töltöttem a megelőzési osztályon, mint tűzvédelmi főelőadó.  Tudták a vezetők is, meg én is, hogy nem voltam odavaló, mert akárhányszor elment egy autó, ott lógtam az ablakban. Szenvedtem, így ahogy lehetett vissza is jöttem, és 2008. április 1-jével kerültem vissza a „B" csoportba, szolgálatparancsnok-helyettesi beosztásba, melyet 2011 augusztusáig láttam el. Ezt követően szolgálatparancsnok voltam, a parancsnoki kinevezésemig. Végigjártam a ranglétrát, ugyanúgy, ahogy testvérem, Tamás.

Tamás: A polgári szolgálatot követően hivatásos állományba 2003. március 1-jén kerültem Balatonfűzfő Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóságára, ahol beosztott tűzoltóként szolgáltam a „C" csoportban. 2004-ben a testvéremmel együtt megkezdtük a főiskolai tanulmányainkat a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Kar tűzvédelmi műszaki szakoktatói szakán. 2006. október 1-jétől szolgálatparancsnok-helyettesi feladatokat láttam el a „B" szolgálati csoportban. A diploma megszerzése után felsőfokú szakirányú végzettséget szereztem a BM Katasztrófavédelmi Oktatási Központjában, ahol tűzvédelmi- és katasztrófavédelmi szervező tisztként végeztem. 2009-ben a „C" szolgálati csoportban az szolgálatparancsnok nyugállományba vonult, így ez a beosztás megüresedett és az akkori vezetők döntése alapján kineveztek szolgálatparancsnoknak. A Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálathoz a 2012. évi átszervezések során kerültem, ahol szolgálatvezetőként dolgoztam a 2015. április 15-ei tűzoltóparancsnoki kinevezésig.

- Mi tetszett meg a polgári szolgálatban, hogy itt maradtatok végül? Hogy alakult ezután a szakmai életetek?

Balázs: Az egész légkör megfogott. Nagyon tetszett, hogy a fiúk összetartóak, jó egy ilyen csapat tagjává válni, pláne, ha már elfogadják az embert. Nehéz kivívni az első években, hogy befogadjanak, de ha sikerül, nagyon jó érzés, hogy ennek a része vagy. Az pedig hihetetlenül nagy dolog, ha kivonulunk és megoldunk egy káresetet. Mindegy, hogy beosztottként vagy irányítóként veszel benne részt. Ez nagyon hamar megfogott, és tudtam, hogy bírom csinálni. Az első hónapomban már volt III-as kiemelt tüzeset, ahol palackok voltak a tűztérben. Kihoztuk őket, én is vittem ki, és meg volt az első súlyos baleset is, ahol hárman hunytak el a helyszínen. Úgy éreztem, hogy tudom csinálni. Nagy élmény volt felvenni a védőruhát, tudni, hogy tűzoltó az ember. Büszke vagyok rá a mai napig.

Tamás: A polgári szolgálat előtt nem találkoztam még olyan összetartással, mint amit tapasztaltam, amelynek részese lehettem. Minden egyes helyzetben segítették egymás munkáját. Nehéz ebbe a nagy „családba" bekerülni és még nehezebb bent maradni. Meg kell felelni az elvárásoknak és minden pillanatban helyt kell állni. Ehhez minden segítséget megkaptam a kollégáimtól, társaimtól és úgy érzem én is megtettem mindent azért, hogy elsajátítsam mindazt a tudást, amire a beosztásomhoz szükségem volt. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, tanultam sokat az idősebb kollégáimtól, kérdeztem, amikor valamivel nem voltam tisztában. Az első hónapban én is átestem a „tűzkeresztségen", találkoztam szinte minden esettel, amelyeknek tűzoltói életünk során részesei lehetünk. Büszke vagyok rá, hogy tűzoltó lehetek.

Balázs: Mind a kettőnknek tűzvédelmi műszaki szakoktató a végzettsége. Ahogy nézem a kettőnk életútját, akkor ugyanabba a főiskolába jártunk, majdnem mindig ugyanabban a beosztásban és rendfokozatban voltunk, és tisztek is egyszerre lettünk. Tamás egy picit előttem járt, mert amíg én szolgálatparancsnok-helyettes voltam Veszprémben, ő már szolgálatparancsnokként szolgált Balatonfűzfőn.

-  Volt olyan ambíciótok, hogy parancsnokok legyetek? Azt kaptátok, amit vártatok?

Balázs: Nekem meg sem fordult a fejemben. Mikor Németh Tamás tűzoltó ezredes felajánlotta, hogy én legyek a parancsnok, teljesen váratlanul ért. Tudtuk, hogy átszervezések lesznek, azt viszont nem, hogy mire számítsunk. Nem tudtam mi lesz a sorsom szolgálatparancsnokként. Több okom is volt, hogy végül elvállaltam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy a fiúknak jobb, ha egy olyan ember lesz a parancsnokuk, akit ismernek, másrészt pedig voltak elképzeléseim, arra vonatkozóan, hogy mit szeretnék megvalósítani. Büszke voltam és vagyok arra, hogy vonulósként lettem a tűzoltóság vezetője. De nem terveztem és nem is gondoltam rá, ahogy a testvérem sem. Nehéz feladat, másféle felelősség csapta meg a vállamat, teljesen más a három szolgálati csoportot vezetni. Ég és föld. A régi kollégáimnak nehéz volt a váltást elfogadni, mert már nem szolgálatparancsnokként, hanem parancsnokként mentem be hozzájuk, és megmondtam, hogy mi az elvárás, mi a feladat. Egy kicsit elvesztettem akkor őket.

Tamás: Nem kifejezetten akartam ezt a pozíciót, voltak fenntartásaim, de ez így volt minden egyes beosztásnál. A kihívásokat szeretem, de ezek a vezetői beosztások hatalmas felelősséggel és nehézségekkel járnak. Németh Tamás tűzoltó ezredes bízott bennem, ahogyan a többi elöljáró is. Nem tudtam, hogy mennyire leszek alkalmas az adott beosztásra csak azt, hogy mindent megteszek azért, hogy jól csináljam azt a feladatot, amivel megbíztak. Volt, hogy szolgálatparancsnokként azt éreztem, hogy az a szakma csúcsa, majd jött a műveleti szolgálat, aztán áprilistól a parancsnoki beosztás. Még elég fiatalok vagyunk, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő nekünk a későbbiekben, az előrelépések tekintetében. Nem akartam parancsnok lenni, de nem bántam meg. Nagyon jól érzem most magam, főleg így, hogy Balatonfűzfőn vagyok.

- Mi az elmúlt négy hónap tapasztalata Balatonfűzfőn? Ellátott tanáccsal a testvéred, mikor kineveztek parancsnoknak?

Tamás: Nem, de nem is volt rá szükség. Mindent hoz magával az élet. Megkerestem Balázst is, de a legtöbb segítséget Sztanke Viktor tűzoltó őrnagytól kaptam, mivel tőle vettem át a parancsnokságot. A legtöbb kérdés inkább felé irányult. Mások tanácsait meghallgatom, és ha olyan jellegű, akkor meg is fogadom. Leginkább a saját tapasztalataimra hagyatkozom, úgyis kiderül előbb-utóbb, hogy jól végzem-e a dolgom. A hibáinkból tanulhatunk a legtöbbet, illetve mások tapasztalatait is fel tudjuk használni. Azt gondolom, jól fogadtak parancsnokként Balatonfűzfőn, ha azt nézzük hazatértem. Kilenc évet, egy hónapot és öt napot szolgáltam Fűzfőn, végigjártam a ranglétrát, és megismertem mind a három szolgálati csoportot mind beosztottként, mind szolgálatparancsnok-helyettesként, és szolgálatparancsnokként is. Nekem akkor is jó volt a kapcsolatom a beosztotti állománnyal. Láttam a hibákat, azon voltam már akkor is, hogy ezen javítsunk, hogy mindenkit felhozzunk ugyanarra a szintre. Sokat tanultam, tapasztaltam a műveleti szolgálatnál is, amiket alkalmazni tudok a jelenlegi beosztásomban, ami előre viheti a közös munkánkat. Úgy érzem nem volt nehéz elfogadniuk engem ebben a beosztásban.

- Mi volt az első gondolatod, amikor a testvéred, Tamás is tűzoltóparancsnok lett?

Balázs: Tudtam, hogy nem egyszerű dolgot vállal, de örülök neki, mert megvan a tesvéremben minden, hogy jó parancsnok legyen. Örültem neki abból a szempontból is, hogy helyileg közel van, egy katasztrófavédelmi kirendeltségen belül. Közös az akaratunk, Tamás ugyanazt akarja, mint én, így egymást erősítve több dolgot fogunk tudni megvalósítani. Ő is tud nekem segíteni, és fordítva is igaz. Különböző dolgokban vagyunk jobbak. Vannak dolgok, amiket Tamás jobban csinál, mint én. Ha helyesebbnek vélem, amit ő képvisel, ahhoz fel tudok nőni. Annyi különbség talán van, hogy Tamásnál hamarabb betelik a pohár, és hamarabb képes változtatni a dolgokon, én egy kicsit jobban kivárok. Tamás Fűzfőn egy kisebb állományt vezet, ami más odafigyelést igényel.

- Sokat szoktatok szakmázni civilben?

Balázs: Anyuéknál szoktunk szakmázni, Tamás, Apu meg én. A szüleink véleményére mind a ketten nagyon adunk. Büszke vagyok mind a hármójukra. Amikor Apu a tűzoltóságnál dolgozott, sok mindent látott, tapasztalt, így ha valami olyat tettem, mindig figyelmeztetett. Ő azért sokat alakított rajtunk.

Tamás: Szerintem senki sem tudja kizárni a munkát teljesen, főleg ha abban él már évek óta. Megbeszéljük a dolgokat, ez eddig is így volt. Más beosztásokból jöttünk, mindig megbeszéltük az aktualitásokat. Rengeteget lehet ebből tanulni. Nagyon különböző a két parancsnokság állománya, más emberek, más személyiségek. A szakma nem befolyásolja a családi kapcsolatunkat. Eddig is megvitattuk a felmerülő szakmai problémákat, az aktuális kérdéseket, függetlenül attól, hogy milyen beosztásban voltunk. Nekem nem volt olyan nagy rálátásom az ő parancsnoki munkájára, viszont most jobban tudjuk segíteni egymást, mint eddig.

- A hét öt napján, abban a nyolc és fél órában kollégák vagytok, vagy testvérek?

Balázs: A testvéri kapocs erősödött az utóbbi időben. Elsődlegesen testvérek vagyunk. Nem úgy beszélünk egymással, mint parancsnok a parancsnokkal, hanem abszolút fivérként, akik ugyanabban a beosztásban vannak. Nekem ő a testvérem, testvérként erősítjük egymást.

Azt hiszem ez a mondat méltó lezárása a beszélgetésünknek. Tamással már korábban, tavaly novemberben is volt alkalmam együtt dolgozni, azonban annak ellenére, hogy nap mint nap találkozunk a veszprémi laktanyában, Balázzsal nem volt még lehetőségem beszélgetni életéről, karrierjéről. Fenntartásokkal kezdtem neki ennek a riportnak: mit fogok kérdezni? Miről fogunk beszélgetni egyáltalán? Be kell vallanom kevés ötlettel láttam neki az interjúnak a Nádai „ikrekkel". Azt kell mondanom, kellemesen csalódtam. Az első kérdést követően nem kellett sokat sem közbeszólnom, sem kérdeznem. Beszéltek meghatározó szakmai élményeikről, sikerélményeikről, céljaikról. Köszönöm Parancsnok Urak!