Hagyomány és macskakő

2017. január 25., 08:30 szerző: Lovász Lilla fotós: Lovász Lilla
komment
Ritkán lát az ember annyi színes házat egymás hegyén-hátán, mint Elzászban. Közülük is Colmar méltán pályázhatna az egy főre eső leggazdagabb színkavalkád cím elnyerésére. A színeknél csak a terület történelme kaotikusabb.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az elzásziak - bár ma a terület Franciaországhoz tartozik - évszázadok óta őrzik saját írásmóddal is rendelkező dialektusukat, ami ugyan alemann, azaz felnémet nyelvjárásnak tekinthető, ám a német ajkúak számára is aligha érthető, nemhogy a franciáknak. A nyelv védelme egyben a nemzeti, kisebbségi hagyományok megőrzésére tett törekvés szimbóluma is.

Nem csoda, hiszen Elzász területe évszázadokig volt nagyhatalmi „pingpongasztal”, hol a francia, hol pedig a német térfélre kerülvén a - sajnos szó szerint - vérre menő játszmákban.

Elzász a Római Birodalom részeként germán provinciát alkotott, majd 535-től a frankok fennhatósága alá került, a 843-as verduni szerződést követően a Német-római Birodalom részeként ismét német terület lett, s egy ideig önálló tartományként létezhetett, majd a Sváb Hercegség része lett. Franciaország 1639-ben elfoglalta egy részét, a többi, északi területet pedig később a Habsburgok adták el a franciáknak. A porosz-francia háborúban a poroszok az Északnémet Szövetséggel letarolták a vidéket, és az 1871-ben Elzász-Lotaringia néven létrehozott terület ismét német kézbe került.

Az első világháború végén ugyan kikiáltották az autonóm Elzász-Lotaringiai Köztársaságot, ám ez igencsak tiszavirág-életűnek bizonyult, a versailles-i békeszerződés végén ismét francia földön találta magát a lakosság. A második világháború elején egy rövid időre megint a németek fennhatósága alá került a terület, hogy aztán, mai állapotát elérve, a vesztes Németországtól ismét a franciák kapják meg.

A nyelv megőrzése a helyi lakosság egyfajta ellenállásának is tekinthető a fejük fölött hadakozó sokféle hatalommal szemben. Ugyan a mai törvények már legalizálták (az óvodákban, iskolákban oktatható is a dialektus), a második világháborút követően a francia öntudat nem engedte az elzászi kisebbséget szóhoz jutni - szó szerint: az iskolákban körmöst kapott, aki meg mert szólalni elzászi anyanyelvén.

Ám a dialektus mégis fennmaradt, ahogy a kulturális örökség részét képező jellegzetes építészet is. A Grimm-meséket idéző hangulatú óváros méltán képezi a világörökség részét. A macskaköves utcácskák, hangulatos, szökőkutas terek hosszú órákig róhatók anélkül, hogy megunnánk. Ha pedig a hagyományos belvárosi séta mellett valami különlegességre vágyik a látogató, a város egy részét az utcák között csordogáló folyócska vizén csónakázva is megcsodálhatja, akárcsak Velencében; nem véletlenül kapta ez a városrész a La Petite Venise nevet.

A színes házak kavalkádja. A col- mari katedrális 130 évig épült, falai középkori hangulatot idéznek
Fotó: Lovász Lilla

Maga Colmar Franciaország második legszárazabb városa, ami magyarázatot ad arra, hogy a környék már a középkorban borvidék volt, és szőlőültetvényei ma is különleges aromájú gyümölcsöt teremnek. Ha szeretnénk belekóstolni a helyi ízekbe, koccintsunk egy pohár rizlinggel, vagy éppen a pezsgőhöz hasonlatos crémant-nal, akár - ahogy a helyiek teszik - a tízóraira elfogyasztott friss bagett és foie gras d’oie, azaz libamáj, vagy éppen pár szelet helyi szárazkolbász mellé. A strassbourgi kuglóf - kougelhopf - szintén elzászi specialitás, akárcsak a nálunk is ismert kenyérlángoshoz hasonlatos Flammekueche.

A colmari piacok nyüzsgő sokféleségükkel csábítják vásárlásra a turistát. Szerdától szombatig a város hat piaci helyszíne közül valamelyik biztosan nyitva van. A Quartier de la Poissonerie, azaz a halászok negyedében lévő fedett piac épülete műemlék. 1865-ben építették, és bár 2010-ben felújították és ma modern belső csarnokkal várja a vásárlókat, külsőre olyan, mintha a folyó vizével körülvett épület oldalánál bármelyik pillanatban kiköthetne lapos fenekű bárkájával egy tizenkilencedik századi halász, hogy zsákmányát csónakjából egyenesen a piac épületébe, a kiáltozó kofák standjára pakolja.

Az óváros utcáit járva az az érzésünk, hogy szinte minden egyes ház műemlék. A piacnál is híresebb az úgynevezett Fejek Háza (Maison des Tetes), ami 1609 óta áll az azóta róla elnevezett utcán: 106 grimaszoló fej „díszíti” falait, innen a névadás; ma étteremnek ad helyet, de korábban a bortőzsde épülete volt. Hasonlóképpen műemlékké nyilvánították a Colmar ékszerdobozának nevezett, 1537-ben egy besançoni kereskedő által épített házat is (Maison Pfister), ami megkapóan ötvözi a középkori és reneszánsz elemeket. És ha már középkor: a város katedrálisa maga a megtestesült történelem. Falain az 1235 és 1365 közötti mesteremberek keze munkájának nyomát fedezhetjük fel, örömöt és szenvedést, amíg 130 év alatt, „egy szuszra” megépítették a Szent Mártonról elnevezett templomot.

Ha netán nappal nem sikerült befejeznünk a városnézést, Colmar esti kivilágítása csak fokozza a mesebeliséget - büszkén hirdetve egy kisebbségi város tündöklését.

A farönkvázas házak annak ellenére színesek, hogy a kormánynak a tizenkilencedik században volt egy olyan törekvése, hogy fehérre egységesítse a festést. Sokan beadták a derekukat, de Colmarban, úgy tűnik, a többség dacolt a hatalommal. Erre büszkék is a helyiek, képeslapok garmadája örökíti meg a cserfesen vidám összevisszaságban sorakozó házakat.





Lovász Lilla

2017. január 25., 08:30 szerző: Lovász Lilla fotós: Lovász Lilla

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...