Felfedezni való izgalmas sűrűségek keleten - A Grófi-erdőben annyi a vadászles, hogy csak a vakond lehet biztonságban

Ha errefelé tájékozódunk, okvetlenül a Hortobágy jut eszünkbe, köszönhetően például Adynak, akinek egész életét végigkísérte ez a sírva átkozódós, pusztából kiszakadni akaró, de lelkében mégis idetartozó magyar lét. Itt élnek tovább a magyarok szittya gyökerei is, a közmegegyezés szerint. Aztán az idelátogatók többsége kicsit elbizonytalanodik a gyökereket illetően, kicsit többet vártak volna. Egyedül a madarászok mája gömbölyödik, mert például a Nagyiván felé vezető, elképzelhetetlenül rossz út mellett úgy ülnek a kék vércsék a kiemelkedő tereppontokon, mint máshol, mondjuk, a balkáni gerle, a pajzsos cankó pedig a 33-as főútról is jól láthatóan násztáncol.

Pajzsos cankó

Szóval én csak azt szeretném mondani, hogy bár a Hortobágy hungarikumszerepét senki nem vonja kétségbe, ám ha valami nagyon-nagyon szépet és magyart szeretnénk látni, akkor keljünk át a vásárosnaményi Tisza-hídon, ahol egymás után sorakozik Gelénes, Csaroda, Kölcse, Tarpa és a többiek. Ígérem, fogok beszélni még a fa harangtornyokról és a csarodai templom mosolygó szentjeiről is, de a holtágak egyelőre elvonják az ember figyelmét.

Palkasás

Namény fölött többek kiszáradó iszapos felszínén úgy nő az észveszejtően ritka palkasás, mint máshol a fű. Amikor közöltem néhány halorzóval, hogy én ezért a növényért jöttem ide elég messziről, még cigit is elfelejtettek tőlem kérni megdöbbenésükben. Odébb, Kölcse mögött pedig személyesen a kis Túr siet a Tiszába, ami azért elég barokkos túlzás, de meg lehet érteni Petőfit is, elvégre minden tekintetben rosszabbul jön ki, ha azt írná, hogy ez a vizesároknak tűnő állóvízszerűség vánszorog ott az anyja kebelére.

Fontos tudni továbbá, hogy a bukó fölött dióliget van és egy pompás büfékocsi, ahol utolsó ottlétem során egy begipszelt lábú lány adta ki a söröket, és akinek a nem gipszelt lába igen csinos volt, meg egyébként a többi része is. A dió pedig nem kizárt, hogy őshonos errefelé (lásd milotai diófajták és dióünnep). A bódéhoz egyébként úgy kerültünk oda, hogy a Tiszán lefelé csorogva a kenuval több megfeneklett uszadékfán olyasmiket láttunk kiírva, hogy büfé, sör és miegyebek, mi meg lelkiismeretesen ellenőriztük a táblákat, hiszen meleg volt, és mi mindennek ellen tudtunk állni, kivéve a kísértést.

Szabad gondolati asszociációval itt most megjelenik a vidék másik nagy erőssége, a szilvapálinka. A szilva is nagyon terem ugyanis errefelé, valamiféle ősi fokgazdálkodás keretében, ami őseink egyik elfeledett bölcsessége, mikor is a Tiszát nem akarták egyre magasabb gátak közé szorítani szabályzása óta, hogy a vize úgy rohanjon le mindenféle jóérzés nélkül, mint egy lehúzott vécé. Nem, akkoriban a legmagasabb ponton fekvő falvak alatt szépen fel és le járt a víz, és a szántók, gyümölcsösök és legelők abban a sorrendben lettek művelve, ahogy a víz a nyár folyamán tért vissza a medrébe.

Érdekes ugyanitt megfigyelni azokat az átmeneti szilvaalakokat, távolodóban a falvaktól, amelyek egyre kisebb és kisebb gyümölcsűek, míg végül eljutunk a kissé pofásabb gyümölcsű kökénybokrokig, mint omegától az alfáig. És nem mellesleg halból is rengeteg volt akkoriban.

Tőzegmoha

Visszatérve azonban kiinduló gondolatunkhoz: immáron növényföldrajzi és botanikai közhelynek számít a bátorligeti ősláp hideg időszaki tanúsága, mivel már a húszas években felfedezték a hasonlóságot közte és az északi orosz-finn tőzegmohás nyírlápok között. Azóta felfedezték és leírták több rokonát Piricsén és Penészleken is, ahol szavahihető tanúk szerint néhány évtizede még lidércfény is működött. Igaz, ugyanezen szavahihető tanúk úgy festették le a hüllő létére lápréteket és egyéb vizes helyeket kedvelő kis helyes elevenszülő gyíkot, hogy nekem elsőre a komodói varánusz ugrott be, kecskedög-marcangolás közepette.

Mindemellett véleményem szerint a fentiekhez képest jelentőségében nagyon elsikkadt a beregi Báb-tava, Nyíres-tó és Navat-patak, amelyek egy majdnem összefüggő gyapjúsásos, tőzegmohás, molyhos nyíres és babérfüzes lápvilágot alkotnak, és amit nagyon megbántam, hogy elindultam egyedül felfedezni. Több órát gázoltam ugyanis legalább combig érő vízben a nyírek között, amitől egy ökör állat is bízvást kidőlt volna.

Báb-tava

Egyszóval a boreális kor itt leskel személyesen, nem is beszélve az orosz megsebesülős, mocsárban vonszolódós partizánfilm-feelingről. De aztán rátaláltam a tőzegáfonyára, ami Magyarországon csak itt nő a vízpárnán ringó tőzegmohás szőnyegeken a vidrafű és gyapjúsások társaságában, így gyenge jellemem következtében már a jövő héten újból elvetettem itt a sulykot. Ezúttal kicsit el is tévedtem, így vagy négy kilométert kellett visszagyalogolni a kocsimhoz, miközben vidáman csöpögött rólam az iszapos víz. Eme négy kilométer alatt háromszor igazoltattak mint feltételezett ukrán határsértőt, úgyhogy egy idő múlva már úgy éreztem, hogy az út mellett kapálgató nénik is be vannak szervezve mint elfogó határvadászok.

Kárpáti sáfrány

Nem muszáj azonban belemásznunk mindenhova, ha jól akarjuk magunkat érezni. Itt található például a tarpai Téb és Nagy-erdő is, ahová leereszkedett vendégeskedni a havasokból a kárpáti sáfrány, és ezt mindjárt tízezres nagyságrendben teszi. Lehet azonkívül találkozni itt tiszaparti margitvirággal az ősz elején, valamint keresztes viperával és a már említett elevenszülő gyíkkal is (kis barna, mocsári, lápréti növényzetben bukdácsoló állat). Kígyófób hölgyismerősöm fél óráig dadogott a rémülettől a találkozás után, hiába ecseteltem, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy ilyen ritkaságba botlottunk.

Tőzegáfonya

Nagyon sok jót írnak továbbá a természetvédelmi híradások a magyar-ukrán határon fekvő Kaszonyi-hegyről. Nos, ezeknek nem szabad bedőlni, mára a hegy jellegtelen, igaz, részben ezüsthárs elegyes erdőből áll, illetve teljesen áthatolhatatlan bozótosokból, ott, ahol lejtősztyepp réteknek kellene lenniük, izgalmas növényekkel. Ugyancsak elszomorító a jól feltárt szamosszegi Grófi-erdő, ahol annyi vadászles van, hogy az emlősök közül egyedül a vakondnak lehet arrafelé biztonságban az élete, de ne keseredjünk el túlságosan, itt van még felfedezésre váróan legalább tíz nagyon izgalmas sűrűség. A Sárkány-kert, a Hídéger, a Kisasszony-erdő, a Falu-erdeje, a Ricsei-erdő és így tovább.

Vidrafű

Végül visszatérve ígéretem szerint Gelénes, Csaroda, Márokpapi kicsi, zsindelyes, fa harangtornyos templomaira: életem során volt szerencsém látni a kölni dómot vagy Albi hatalmas templomerődjét, melynek neve az albigens eretnekséghez kapcsolódik, főoltárán pedig a szélesvásznú pokol van lefestve legalább nyolcvanféle kín ábrázolásával, a miheztartás végett. Nyugalmat, lelki békét azonban nem itt, hanem a beregi fatemplomokban lelhet az ember. A nyitott ajtón beszűrődik az őszelő zsongása a szilva illatával, a kis faragott padsorokat nem tudni, hány generáció csiszolta fényesre, Kozma és Domján szent pedig biztatóan mosolyog időtlenül, a tél ködében, a nyár melegében és az ősz keringve hulló leveleiben...