Erdély: titokzatos vidék, ahol olyan szálegyenesek a fenyők, mint sehol másutt

Mesevilág. Zsindelyes házikók, kalibák, esti furulyaszó az esztenán. Út menti árusok, kosarukban áfonya, málna, rókagomba, vargánya. Mázas cserepek, nemzedékről nemzedékre öröklődő viseletek, erődtemplomok, mesélő múlt, megtartó hit. Ahol a sült mellé muzsdélyt – fokhagymás öntetet – tálalnak, ahol „ehelyt” és „ahalyt” jelzi a távolságot.

Az Erdélyt Moldvával összekötő Tatros-folyó völgyében élnek a gyimesi csángók. Titokzatos világ ez. A Patakország, melyről a legnagyobb székely, Orbán Balázs így ír: „így színezni, így festeni csak Isten tud, ily nagyszerű képet csak a mindenható természet tud elővarázsolni”.

Azt tartják, „kinek a szíve fáj, meggyógyítja ez a táj”. A Gyimesek völgye egyetlen végtelen utca, egyetlen pántlikaként tekeredő utcasor a három ékes füzért alkotó település: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk. S a pántlika végén – Gyimesbükkön – ott ékeskedik a múltunk történelmében élő ezeréves határ, a hajdani Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb, 30. számú vasúti őrháza, a Bethlen Gábor által 1626-ban építtetett Rákóczi-vár, ma romjaiban, és a monarchia egykori határkövei.

A Tatros itt hagyja el Erdélyt és lép át Moldvába. A Hidegségpataka, a Tatros felső szakaszának leghosszabb és legbővebb vizű mellékága. Ebbe több kisebb patak folyik bele, így a Szalamáspatak is. Itt nincsenek tömör falvak, csak tanyatelepek, ezek patakvölgyekre oszlanak.

A gyimesi csángók vendégszeretetükkel, népi kultúrájukkal, életmódjukkal irigylésre méltó világszemléletet képviselnek. Itt elfeledkezünk mindennapi rohanásainkról, megízlelhetjük a valódi túróspuliszka, a friss sajt zamatát, megtanulhatjuk a brigidó használatát, hallgathatjuk a hügetést. Itt él családjával Györgyicze Emma békében, szeretetben. Négygenerációs az övék, a legkisebb jövevény, a buba nincs egyéves, a hetvenhárom éves nagymama tavasztól őszig felköltözik a Barackostetőre, a kalibába, apa és fia gazdálkodik, mellette ütőgardont faragnak, a fiú játszik is rajta. Ezt ma már csak a gyimesi csángók és az ő zenéjüket játszó zenekarok használják.

A székelyek szíves vendéglátók, ételeik ízesek, italaik egyediek. A csorba, a zakuszka, a vineta, a házi vaj, a csipkeíz, a martilapulevélbe tekert töltike, a szurokfűtea, a rahátos kalács, a köményes, az áfonyapálinka, a borvíz. Emmáék karácsonykor töltött káposztát főznek, akkor finom, ha a disznó belelépik, mondja. „Az ünnepi asztal édessége a kelesztett kalács, amit megtöltünk dióval, mákkal és apróra vágott raháttal, ami egy gyümölcszselészerű, porcukorba forgatott édesség. A fa alá tesszük kisebb ajándékainkat, az angyal hozta jelszóval. Nem az ajándék nagysága a lényeg, hanem hogy feltétlenül együtt lehessenek a családok, s hogy mindenki misére mehessen és szentáldozáshoz járulhasson. Ma az üzletben vesszük a cukrot a karácsonyfára, édesanyáék régen dióval, almával, keksszel díszítettek.”