Hol a határ?

Mindegy, hogy milyen területen, szakmunkásként, íróként, vagy éppen művészeti vezetőként. Fiatalok tucatjai lesik minden szavát, figyelik a mozdulatait, tanácsai, intelmei sok esetben szüleik odafigyelését, megértését is pótolják. Ahogy a pedagógusok is mondják, erre pedig egyre nagyobb szükség van ma. Folyamatosan több és több szakember segítségét kérik az óvodák, iskolák a nevelési tanácsadóktól, mert egyre több kisgyermek küszködik például magatartás- vagy beszédzavarral.

Miközben a tabletet, a mobiltelefont, a televízió távirányítóját nagyon is magabiztosan kezelik a legkisebbek is, nem tudják kifejezni magukat, nincs szókincsük. Évekkel ezelőtt egyszer rácsodálkoztam a bölcsődésekre, akik, miután lefényképeztem őket, odajöttek hozzám, és, bár mondani még nem tudták, mit szeretnének, de szinte kivették a kezemből a digitális fényképezőgépet, hogy visszanézhessék a képeket.

Vizualizálják a mobiltelefon gombjainak funkcióit, a képernyő-simogatás mozdulatait, és felhívják a meglepett nagymamát. Vajon mi állíthatja meg - ha valami megállíthatja egyáltalán - ezt az őrült iramú fejlődést? Miként lehet okosan kezelni, kielégíteni a gyerekek, az egyre kisebbek jogos kíváncsiságát, és hol kell annak határt szabni? A választ talán a szülők mellett azok tudják megmondani, akikre jó szívvel bízzuk őket.

Akik szerényen, alázattal, precízen tanítják őket sportra, művészetre, nyelvre. Úgy tűnik, egyre nagyobb szükség van rájuk, de sajnos egyre kevesebben vannak.