Flakonos Oscar

A foci-vb befejeződése után eltelt már néhány nap, fakulóban vannak az emlékek, de még legtöbben emlékszünk rá, ki játszott a döntőben. Viszonylag nagy számban vagyunk olyanok, akiknek rémlik, hogy ki lett a világbajnok. Mire a következő világbajnokságig eljutunk, sokunk már csak találgatni fogja, hogy mi történt az oroszországi világbajnokságon. Hiába, az ember feje nem káptalan.

Ki is használom az utolsó szerencsés pillanatokat, amikor még dereng valami a vb-ről, ahol talán a horvátok kaptak ki az utolsó meccsen (minden bizonnyal) a franciáktól. A világbajnokság meccseinek jó része bizonyságot adott róla, hogy a játék fejlődése eljutott arra szintre, ahol még a gyengébb csapatok is hihetetlenül magas színvonalon képesek ölni a játékot.

Amennyiben egy közepes képességű csapat eléggé alázatos ahhoz, hogy ne bálványozza a gólszerzés istenét, minden további nélkül képes lehet rá, hogy 120 percet kibekkeljen. Elnézve a világbajnokságot, aligha lehet kétségünk afelől, hogy a modern játékfilozófia alapja a hét-nyolc játékoson alapuló védekezés.

A bátor támadójátékra alig találhattunk példát.

Mexikó, Horvátország, Belgium és Japán szerencsére megmutatta, hogy bárki ellen sikerrel pályára lehet lépni a győzelembe vetett hittel és a győzelemre való törekvéssel. A bátor játék ugyan időnként túlzott vakmerőségnek bizonyulhat, de talán jobban elviseli a szurkoló azt vereséget, ami a győzelemért folyó harc során következik be, mint azt, ami a döntetlen őrzésére tett meddő próbálkozás következménye. Félő, hogy a futballból soha nem fog eltűnni a precíz gépezetként együtt mozgó középpályás- és hátvédsor látványa: a megbízható és stabil unalom alapja.

Az oroszországi világbajnokság is megmutatta, hogy a nem tiszta játékidőben folyó mérkőzések milyen nagyszerű fejlődést hoznak a sportorvoslásban. Ki ne vette volna észre, hogy a fájdalomtól percekig fetrengő játékos vádlijára folyatott víz azonnali gyógyhatással bír.

Gyengébb idegzetű gyógyszervegyészek a sárga irigység mardosó fájdalmával küzdve nézték a vébét. Kíváncsi lennék, ha minden játékmegállításnál az óra is állna, kevesebb lenne-e a színészkedés. Lehet, hogy nem, de akkor magáért az alakításért figyelhetnénk a fetrengőket és a körülöttük zajló eseményeket, és nem kellene az elcsalt percekkel esetleg elvesző lehetőségekért aggódnunk.

A futballt irányító szervezetek esetleg fontolóra vehetnék, hogy ne csak a gólkirály meg a legjobb kapus és más kiválóságok kapjanak elismerést a döntő után, hanem a legjobb alakításért járó díjat is kiosszák. A vizes flakonos Oscar-szobrot.