Lehetett érezni a félelmet

A tapolcai Sz-L Bau Vívóklub párbajtőrözője, Rédli András egy bronzéremmel és érhetően nagyon boldogan tért haza Rio De Janeiróból, a nyári olimpiai játékokról.

- Gratulálok a nagyszerű eredményhez! Milyen érzés olimpiai érmesnek lenni? Mennyire nehéz feldolgozni, hogy az ember első olimpiáján mindjárt a dobogón áll?

- Fantasztikus érzés. Már felfogtam, az utóbbi napokban emiatt aztán nosztalgikus hangulatba is kerültem. Visszagondoltam a pályafutásomra, arra, hogy megérte annak idején futball helyett a vívást választani. Megérte a rengeteg munka. Hiába a világbajnoki és az Európa-bajnoki arany, most ez a csúcs.

- Rió előtti beszélgetésünk alkalmával megjegyezted, kíváncsian várod az ötkarikás játékok hangulatát. Milyennek találtad, miben volt más, mint más világesemény?

- Azt emelném ki, hogy érezni lehet a félelmet páston. Kézzel foghatóak az érzelmek. Látszik a versenyzőkön, hogy ez életük legfontosabb napja, nem hibázhatnak, a legjobbat kell nyújtaniuk. Nekem ez nagyon tetszik, szeretem az ilyen megmérettetéseket.

Rédli András a győztes bronzcsata után, a 32 éves párbajtőröző rengeteget tett a sikerért
MTI-fotó: Illyés Tibor

- Menjünk vissza az elejére! Egyéniben a francia Borel jelentette a végállomást a második körben.

- Nyertem egy asszót, aminek nagyon örülök, aztán egy remek formában lévő ellenfél megvert. Borel jobb vívó, mint én, az olimpiai bajnok francia csapatot is ő húzta. Mindennel megpróbálkoztam, emelt fővel jöttem le a pástról. Csalódott voltam persze, de éreztem, hogy vetélytársam megérdemelten jutott tovább.

- A társakkal ott maradtak szurkolni Imre Gézának. Szörnyű lehetett megélni a 14:10-ről elveszített finálét.

- Olyat ütöttem a falba, hogy egy hétig kék volt a kezem. Persze nem a vívókezem. 14:10-ről egy ilyen rutinos versenyző nem kap ki, persze ez így is csodálatos eredmény, de az egyéni utáni két nap nagyon rossz volt. Aztán muszáj volt a csapatra koncentrálnunk. Géza igazi profi sportoló, nem kell bemutatni senkinek. Szó nélkül kezdett el készülni ő is a folytatásra, edzettünk és videóztunk.

- A csapatverseny nyitánya, a Korea elleni negyeddöntő kőkemény csatának ígérkezett.

- Tartottam tőlük, nagyon nehéz ellenfélről van szó, ráadásul a stílusuk sem igazán fekszik nekünk. A videózás jól jött, sikerült továbbjutnunk.

- A franciák elleni bravúr nem jött össze, de az ukránok elleni bronzmeccsen nagyon magabiztos, összeszedett volt a csapat. Kívülről úgy tűnt, benned extra harciasság dolgozik.

- Mindenki nagyon koncentrált volt. Le a kalappal Somfai Péter előtt, aki a döntőre szállt be. Igen, tényleg harciasan vívtam. Szerencsére jól ment, fejben rendben voltam és a szívem is a helyén volt. Az elveszített elődöntő után maradt bennem kicsi hiányérzet, csak egy picit kellett volna több, de a franciák megérdemelték az olimpiai bajnoki címet. Az elmúlt négy évben kiemelkedtek a mezőnyből, igazságos a sikerük. Ukrajnának nem örültem, hiszen az előző két találkozónkon kikaptunk tőlük, ráadásul az ellen a Nikisin ellen kellett zárnom, aki a világ legjobb öt vívója közé tartozik. A végén feljött, de tudtam, hogy nem fordíthat, remélem, nem hoztam senkire a szívbajt!

- Csak a fél országra. Nagy ünneplést csaptatok?

- Aznap nem, mindenki fáradt volt, másnap persze tartottunk egy kis bulit a magyar házban, ahol később többször is megfordultunk.

- A versenyeket követően akadt egy kis idő a kikapcsolódásra?

- Szerencsére igen. Körülnéztem kicsit Rióban, voltam a Copacabanán, szurkoltam a magyaroknak, és kijutottam például a brazil-német focidöntőre a Maracanába. Neymar előttem rúgta be a döntő 11-est, gondoltam is, szólok neki, igazoljon a Fradiba, jól jönne Böde mellé egy mozgékony támadó...

- Mit tapasztaltál a körülményekről? Sok negatív hírt lehetett hallani.

- A közbiztonságra nagyon ügyeltek a brazilok, a versenyeken minden rendelkezésre állt, amire szükségünk volt. A szállás tisztasága viszont bőven hagyott kívánnivalót maga után, nem beszélve arról, hogy a csapból vagy tűzforró, vagy jéghideg víz folyt. Ettől függetlenül jól éreztük magunkat, igazi vívóapartman volt a miénk, Szilágyi Áron és Decsi Tamás lakott még velünk, párbajtőrözőkkel.

- Az első olimpiád sikeres volt, négy év múlva jöhet a folytatás?

- Megvan az érem, amiért mentünk. Szerencsére nemcsak az eredmény, hanem a teljesítmény is rendben volt. Nagyon jó vívni ebben a csapatban, ugyanakkor nehéz is. Nem könnyű azt a terhet kezelni, hogy olyan vívók után kell fejezőként pástra lépni, mint Boczkó Gábor és Imre Géza. Jöhet a folytatás. A tokiói csapatnak én akarok a vezére lenni, számoljanak velem!