A fal adta a másikat

Kilenc, nyolc és hét góllal is vezetett a mi csapatunk, magabiztosan, szépen labdázgatott, igazi közönségszórakoztató örömjátékot láthattunk. Aztán valami történt. Az önbizalom átcsapott önhittségbe. Megmételyezte a mi csapatunkat a tudat, hogy miénk a trófea, senki el nem veheti tőlünk, mi leszünk a BL-győztesek, leiskoláztuk ellenfelünket. Igen, leiskoláztuk, egészen a 46. percig mi voltunk a jobbak. Vitathatatlanul.

És utána mi történt? A vérszemet kapó Kielce a nyakunkra jött, az önhittségből kétségbeesés lett. Alattomosan kúszott a keserű érzés, az idegesség, a kétely lett úrrá minden piros mezesen. Játékoson, edzőn és szurkolón egyaránt. Egy már megnyert meccsből mi lett? Hová jutottunk a mennyből? A pokol legutolsó bugyrába.

Aztán valóban éreztem a könnyeket az arcomon. A keserűség, a tehetetlenség könnyeit.

És igen, nagyon sajnálom magunkat, a szurkolókat, a mi csapatunkat, Lacit, Mátét, Rolit, Gulyit és a többieket. De volt valami sorsszerű abban, hogy elvesztettük ezt a döntőt.

Ugyanis az idén hazárdíroztunk. A sors sokszor, sokféleképpen megsegített bennünket, pontosabban a csapatot, gondoljunk csak a szezon második felében vívott nagyon fontos mérkőzéseinkre. A Szeged elleni Magyar Kupa döntőre, vagy bajnoki összecsapásokra, a Szkopje elleni SEHA-Liga döntőre, vagy szintén a Vardar elleni BL-negyeddöntőre. A sors, a szerencse, vagy nevezzük bárhogy, mindannyiszor a segítségünkre sietett. Most viszont azt mondta, elég volt, az idén többet nem segít. Talán bele is harsogta a Lanxess Aréna éterébe, hogy ezúttal csináljátok magatok.

Aztán addig próbálkoztunk, szerencsétlenkedtünk, amíg a szépen felépített várat egy csapásra porig romboltuk. Nagy pofont kaptunk. A fal adta a másikat. Sokáig sajogni fog a helye.