Csupaszív középpályás - Emléktornával tisztelegnek a Bányász egykori kiválósága előtt

Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen a technikás, nagy küzdőként ismert játékos több mint 17 esztendőn át futballozott a palotai egyesületben.

A statisztika ugyan nem minden, Orbán István esetében azonban számok tényleg magukért beszélnek. A kiváló futballista 1956-tól 1973-ig volt a Várpalotai Bányász játékosa, pályafutása során 314 NB-s mérkőzésen lépett pályára a csapat színeiben, s 45 gólt szerzett. A Bányásznál töltött több mint 17 esztendővel a harmadik helyen áll az örökrangsorban, ami bizony elismerésre méltó teljesítmény.

- Már gyermekkorában látszott, hogy jó labdarúgó lesz belőle. 1948-tól együtt nőttünk fel és rúgtuk a bőrt a Rákóczi-telepen. Az öccsével, Jánossal - aki később szintén a Bányász játékosa lett - jöttek a grundra, ami kiváló terep volt a fejlődésre. Csak a telepen 10-15 olyan labdarúgó nőtt fel, akik később a VBSK első vagy második csapatában lettek meghatározó játékosok. Pista először bal-összekötőként játszott, majd középpályásként találta meg igazi helyét a csapatban- idézi fel az ifjúkort Szabó Béla, az egykori csapattárs.

A Várpalotai Bányász SK az 1966-os nyári kupán. A csapat egyik legjobbja, Orbán István középen, a győztesnek járó serleggel
Fotó: VBSK archívuma

Orbán István 1956-ban a megyei bajnokságban első helyen végző palotai csapatban mutatkozott be.

Egy évvel később már az NB III-ban vitézkedett a Bányász, a fiatal játékos pedig egyre inkább alapemberré vált a hatvanas évek közepén az NB II-be, majd az NB I/B-be is feljutó Bányászban. Más világ volt az akkoriban, jegyzi meg Szabó Béla. Hosszú, tömött sorokban jöttek vasárnaponként az emberek a Bányász-pályára. Előfordult az is, hogy rendőröknek kellett irányítani a forgalmat, mert az megbénult a hazai találkozóra igyekvő tö-meg miatt. A nagyobb hazai derbiken akár ötezer ember
is összegyűlt, de egy átlagos meccsen is legalább kétezren szurkoltak a lelátóról a palotai fiúknak.

Akik hallatlanul népszerűek voltak városszerte, mindenki ismerte őket. Mindezt gyermekként élték meg Orbán István lányai, Ágika és Marika.

- Nem túlzás állítani, hogy ünnep volt minden haza mérkőzés. Mi is ott voltunk a lelátón, és szurkoltunk apunak - mesélik. Noha Orbán István középpályásként a csapat motorja, népszerű játékosa, s több ízben csapatka-pitánya is volt, otthon mégsem éreztek ebből semmit a lányok.

- Nem igazán volt nálunk téma a labdarúgás. Édesapánk szerény ember volt, sosem kérkedett az eredményeivel. Hatan voltak testvérek, így sokan voltunk a családi ösz-szejöveteleken, mégsem került szóba túl sokszor a foci. A mérkőzések után természetesen a csapattal tartott a Palota Szállóba megünnepelni a győzelmet vagy épp értékelni a pontvesztést, de a hétköznapokban nem is igazán járt el otthonról. A futball éltette, idősebb korában is rendszeresen követte a meccseket, de nem volt egy túlzott szerep-lési vággyal megáldott ember, nem élt vissza vele, hogy mindenki ismerte és elismerte a városban - mondják.

Aztán ismét Szabó Béla veszi át a szót, aki Einreinhof Attilával, a Rákóczi Telepi Baráti Kör elnökével évek óta fáradhatatlanul szervezi az emléktornákat a Bányász egykori nagyságainak tiszteletére.

- Végtelenül örülök, hogy sok éven át együtt játszhat-tam Pistával, aki igazi klasszis, meghatározó személyiség volt a pályán. Olyan fazont adott játékával a csapatnak, amire lehetett építeni, jól tudták ezt az edzőink is - jegyzi meg.

Orbán István végül 1973-ban játszotta utolsó mérkőzését a várpalotai felnőttcsapatban. Az év márciusában a MÁV-DAC ellen hazai pályán búcsúzott el a közönségtől. Később sem szakadt el a fo-citól, a Bányász öregfiúk- együttesében rúgta a bőrt az egykori csapattársakkal. Érdemeit 1974-ben egyedi arany pecsétgyűrűvel is elismerte a klubvezetés, ilyen ajándékot csak ő és Szabó Béla kapott az egyesület történetében. - A gyűrűt a 18. születésnapjára fiú unokájának ajándékozta, aki ma is büszkén hordja azt, így is tisztelegve nagyapja emléke előtt - zárják a beszélgetést Orbán István lányai.