Zsótér Ferenc, a palotai legenda

Életének kilencvenkettedik évében tavaly decemberben hunyt el a Várpalota díszpolgári címével is kitüntetett legendás labdarúgó és edző, Zsótér Ferenc. 1923. augusztus 24-én született a Csongrád megyei Mindszenten, ott ismerkedett meg a labdarúgással. 1941-ben Budapestre került, és a MAFC-ban BLSZ I-es osztályban játszott. Később 22 alkalommal játszott a Szegedi AK NB I-es csapatában, majd onnan Komlóra vezetett az útja. 1952. december 1-jén költözött Várpalotára, a Szénbányáknál gépészeti főelőadóként dolgozott, a munka mellett villamos üzemmérnöki diplomát szerzett.

A Várpalotai Bányász SK 1984-85-ös csapata. Az állós sor bal szélén Zsótér Ferenc

Nagy tehetséggel megáldott labdarúgó volt, aki többször is viselte a Dél-nyugat válogatott mezét. 1953-tól 1958-ig a várpalotai NB III-as és NB II-es csapatban játszott.

Az aktív sportolói pályafutás befejezését követően úgy döntött, hogy edzőként szeretne a futballpályán maradni. Edzői munkája során végigjárta a szokásos ranglétrát. Az ifjúsági csapat irányítása után a VBSK II. csapatát, majd az I. csapatát is edzette. Edzőként az ő nevéhez is fűződik a Várpalotai Bányász egyik aranykorszaka, amikor az NB I/B-ben a 6. helyen végeztek úgy, hogy többször is felvillant a magasabb osztályba való feljutás lehetősége. 1969-ben az NB I/B tavaszi fordulója végén a Videoton SC mögött a 2. helyen végzett a Zsótér Ferenc által irányított várpalotai csapat. – Szigorú, de következetes ember volt, akit az egész csapat nagyon szeretett. Mi futballisták is úgy voltunk vele: vele megmutatjuk milyen jó is a palotai csapat. A mai napig élénken élnek bennem a sorozatos győzelmek, amelyek révén kis híján bajnoki címet szereztünk az NB I/B-ben – idézi fel az igen eredményes szezont Szabó Béla, aki néhány mérkőzésen még futballistaként is játszott együtt Zsótér Ferenccel. – Óriási megtiszteltetés volt, hogy ifjú labdarúgóként együtt rúghattuk a bőrt. Később aztán a mesterem lett, majd sportvezetőként is dolgoztunk együtt sok éven át.

A bajnokság befejezésével 1969-ben aztán Zsótér Ferenc rövid ideig pihenőre vonult, amely nem tartott sokáig, később mint szakosztályvezető segítette a fiatal, tehetséges edzők munkáját. 1983-ban nyugdíjba vonult, de nem szakadt el a labdarúgástól, továbbra is a palotai labdarúgók sikereiért munkálkodott. Ha kellett vezetőedzőként, ha kellett segédedzőként, ha kellett technikai vezetőként. – Nála tényleg központi kérdés, mondhatni örök szerelem volt a labdarúgás. Ha egy-egy meccs után hazajött, már a tekintetéből tudtam, hogy nyert –e aznap a csapat. Aztán leült, s magában újrajátszotta és elemezte az egész mérkőzést, hogy rájöjjön mit kell javítani másnap az edzésen, majd a meccseken – mondja Merényi Mihályné Katalin, aki 30 esztendőn át volt hű társa Zsótér Ferencnek. – Talpig úriember volt, nem csoda, hogy mindenki szerette és tisztelte a városban. Ha elindultunk valahova, általában sokan megállították, s ő mindig örömmel, türelmesen idézte fel az egykori sikereket – teszi hozzá Katalin.

Zsótér Ferenc a Várpalotai Bányász SK labdarúgójaként

– Mi, gyerekek, Feri bátyámmal már csak edzői és sportvezetői pályafutásának évtizedeire emlékezhetünk. A szerető, stabil családi háttér volt számára és számunkra is a legfontosabb. Sportszerű életmódra, rendszeres  testedzésre, a testi egészség megőrzésének fontosságára és a sportok szeretetére nevelt, ösztönzött bennünket, és mindezekben jó példával járt elöl. Egyszerre négy fronton próbált maximálisan helytállni. A munkahely, a sport és a család mellett folytatta felsőfokú tanulmányait is, s szerzett diplomát. Ezért sokszor csak nagyon kevés ideje és energiája maradt ránk, amikor otthon volt. Ezt úgy tudta megtenni, hogy édesanyánk, akit korai haláláig igazi szerelemmel szeretett, a saját munkája mellett biztosította mindannyiunk számára a szeretetteljes hátteret – mondta el kérdésünkre Zsótér Ferenc fia, Zsótér László, aki hozzátette, a családi összejöveteleken, beszélgetéseken a futball sokszor központi téma volt.

– Gyerekként sok hazai meccsre is kijártunk. Tele voltak a lelátók, szenvedéllyel szurkoltak a fiúknak a palotaiak, szinte együtt lélegeztek a csapattal. Előfordult, hogy vidéki mérkőzésekre is elkísértük a Bányászt. Ma is jól emlékszem milyen jó hangulat volt a buszon. A játékosok történeteket meséltek, énekeltünk, kártyacsatákat vívtunk – tette hozzá László.