Mező Lászlóné példájából mi is erőt meríthetünk

Az amatőr festő, költő Mező Lászlóné Kovács Julianna neve ismerősen csenghet a pápaiak és a környéken élők fülében, mert önálló és csoportos tárlataival részese a város aktív képzőművészeti körforgásának. Önmagát átlagos, özvegy nyugdíjasnak tartja. De kérem, higgyék el, életútja inkább rögösnek mondható. Elég sokszor próbára tette a sors, ő mégis derűvel, hittel képes megélni a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető mindennapjait, megtanulta, hogy ki kell használni a megadatott időt. Sokan csak álmodhatnak ilyen klassz mamáról, aki féltő, gondoskodó tyúkanyóként tevékenykedik családjában, emellett pedig aktív kulturális és hitéletet él. Példájából erőt meríthetünk küzdelmeinkhez.

Julika néni Lovászpatonán született 1944-ben. Mint mondja, a háború utáni évek meghatározták evangélikus családja életét. Édesapját kuláknak minősítették, ezért élesben élhette át a beszolgáltatások, az állatrekvirálások és a padlássöprések élményét. Szegények voltak, de a háromgenerációs együttélésben hatalmas összetartásban és szeretetben nőttek fel három testvérével. Bőven jutott idő a szabad levegőn való játékra, a patonai lurkókkal fociztak, bújócskáztak, fogócskáztak, felderítették a falu minden zegét-zugát. Ámbár kénytelen volt kivenni a részét a gazdasági munkából is, etette az állatokat, takarított. – Nyolcévesen, édesapám börtönbüntetésekor szívbeteg nővérem helyett én és a hatéves öcsém vezettük zablán a lovat az eke előtt. Kemény gyerekkorunk volt – fűzi hozzá.

Vallja, hogy a hívő neveltetés pozitívan nyomta rá bélyegét egész életére. – Édes-anyám minden áldott este odaült az ágyunk szélére, hogy imádkozzunk. Ez hozzátartozott a napi gyakorlathoz. Otthon a szüleim szájából soha egyetlen káromkodást nem hallottam. Apám legdurvább szava a „teremtette” volt.

A helyi általános iskolát követően középiskolába a pápai Petőfi Sándor Gimnáziumba járt. Hitélete ekkor sem szakadt meg, főbérlőjével rendszeresen jártak templomba, noha akkoriban ez nem volt épp dicséretes dolog a hatalom szemében.

Szeretett tanulni. Bölcsen fogadta meg szülei, a Rákosi-éra kifosztottságából okuló intelmét: Tanulj, mert ami a fejedben van, azt nem veheti el tőled senki. Jeles érettségije után a nehéz anyagi helyzet miatt egyetemen nem tanulhatott tovább, így postasegédtiszt lett.

A gimnázium nagy találkozások színtere volt, ugyanis itt ismerkedett meg a nemzetközi hírű festő- és bábművésszel, A. Tóth Sándorral, s általa, szakkörében a rajzolás és a festés alapjaival. Illetve férjével, akivel később, 1969-ben házasodtak össze, templomi esküvővel. Zalaegerszegre költöztek, a következő években két fia született. Mivel nem akarta, hogy az utca nevelje őket, a hét egyik felében az országot szaktanácsadóként járó kertészmérnök-tanár férje távolléte miatt ott kellett hagynia a postai szolgálatot. A zalaegerszegi Deák Ferenc Szakközépiskolába került, ahol pénzügyi előadóként felügyelte a házi pénztárt. Mindkét fiút megkeresztelték, és lehetőségeikhez mérten istenhívőnek nevelték. Békességben, szeretetben teltek az évek. A nehéz gyermekkor ellenére azt mondja, nem érezte az élet terheit egészen 1983-ig, az első nagy próbatételig. Ekkor Down-szindrómás lánya született.

- Nagy csapás volt a családunknak Verus érkezése. Csak a szülés után derült ki a betegsége. Akkoriban sokszor tettem fel a kérdést önmagamnak és a Jóistennek: miért pont én? Nehéz volt feldolgozni, de a hit ebben is a mankóm volt. Úgy gondoltam, hogy a fogyatékos gyermek majd szétzilálja a családot. De épp ellenkezőleg, összekovácsolt minket. Vittük magunkkal mindenhova, teljes értékűként kezeltük, sokat foglalkoztunk vele, és ő pedig a szeretetével hálálta meg a gondoskodást. A bölcsődében megtanult beszélni, az óvodában utánzással sajátította el a társas együttélés szabályait. Kisegítő iskolában elvégezte a nyolc osztályt, szépen megtanult írni, olvasni, a számolás viszont teljesen hiányzik a tudatából. Ma is velem él, mert önálló életvitelre nem képes.

Mező Lászlóné második traumája 1998 őszére tehető. 54 éves férje reggel elindult otthonról, de többé nem tért haza, helyette a rendőrség érkezett. Juli néni először fel se fogta a történteket. Azonban erőt kellett vennie magán, hiszen a családdal, a gyerekeivel, a rokonsággal neki kellett közölnie a halálhírt: a szerető férj, édesapa közúti balesetben elhunyt. E borzasztó szakadékon, a gyász feldolgozásán a család s ismét csak a hit segítette át, valamint az egyedülálló édesanyáknak Révfülöpön évente szervezett konferencia. A tragédia után átköltözött Pápára, besegített a nagyobbik fiáéknak a két unokával, hogy menye bejárhasson a munkahelyére.

Mindezek után 2006-ban jött a harmadik sorscsapás, amikor Julianna néninél daganatos betegséget, mellrákot diagnosztizáltak. Ennek elfogadásához volt talán a legnagyobb szüksége a hit erejére. Érdekes, hogy aznap, a vizsgálatról hazaérve éppen az ő személyes, konfirmációján kapott vezérigéje szerepelt a bibliaolvasó aktuális oldalán: Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.

- Akkor úgy éreztem, hogy az Isten szólt hozzám. Ez erőt adott, nyugodtabban mentem a műtétre, majd Szombathelyen 30 sugárkezelést kaptam. Szerencsére még haladékot adott a Jóisten. Noha a mellműtött emberre még az orvosok sem mondják, hogy gyógyult, mert sokféle áttéte, nyirok-érrendszeri szövődménye lehet, bármikor kiújulhat. Nagyanyám azt szokta mondani: Ne irigyelj senkit, mert mindenki, ha kitenné a maga keresztjét a kapu elé, hidd el nekem, senki nem venné fel a másik emberét. Igaza volt, s úgy vélem, mindenki akkora keresztet kap, amekkorát el bír cipelni.

Az alkotásaival, személyiségével egyaránt derűt sugárzó hölgy ma is tünetmentes. Örömmel kíséri foglalkozásra Verust Pápa Város Önkormányzatának Egyesített Szociális Intézményének Fogyatékosok Nappali Intézményébe, ahol ő addig önkénteskedik. Otthon végzi a házimunkát, rajzol, fest, unokázik, szeret olvasni, s időnként verset ír. Reméljük, a minél hosszabb haladék során még sok alkotását oszthatja meg velünk.