Köszönet családomnak, tanítványaimnak

Pedig így történt, nem is egy esetben. Kölcsönös az érdem, de én most volt tanítványaim segítőkészségét és életmentő akcióit hangsúlyozom.

Meg tudnám jelölni a padot, amelyben Banyó Tamás ült. Csendes, mosolygós kisfiú volt. Majd felsőbb iskolába, s még feljebb került. Orvos lett. Amikor újra találkoztam vele, a pápai kórház igazgatója volt. Azt az örömet, fogadtatást! A beosztottjai és a betegek ámultak-bámultak, s személyem iránt érdeklődtek. Hogy ki vagyok én? Ugyancsak orvos? Vagy talán miniszter? – Volt tanárom – nyugtatta igazgató úr a kedélyeket. Az átlagpolgárok és a feljebbvalók iránt tanúsított megkülönböztetés ismeretében legtöbben kételkedtek. Hiszen még tegeződtünk is!

Ám közhely, hogy minden csoda csak három napig tart. – Nem heveny a sérved, tanár úr. Én ugyan urológus vagyok, de ha úgy gondolod, én is megműthetlek. Úgy gondoltam...

Tudom, gyanakvásra adhat okot a szó, de öröm volt Banyó Tamás betegének lenni. Pedig senki számára sem szívderítő állapot a műtétutániság. Kevés szabadidejét szinte állandóan mellettem töltötte a volt tanítvány. Igen jókat beszélgettünk, s nem csak emlékeztünk. Ilyen körülmények között gyorsabb a gyógyulás. Én már jöttem volna haza, de Banyó igazgató úr nem engedett. Másnap sem. Harmadnap sem. A negyedik napon közölte velem, hogy rosszindulatú rákos daganat van a prosztatámban. Kimutatta a vérvizsgálat. – De ne ess pánikba! Kezdeti stádium. Teljes lesz a gyógyulás, teszünk érte.

A diagnózist én és az egész család tudomásul vettük. Nem siránkoztunk. Azonnal intézkedtünk. A volt tanítvány ebben is segítséget nyújtott! Klinikát és neves szakorvosokat nevezett meg, ahol, s akik által teljesen meggyógyultam. Ennek immár másfél évtizede.

De jelentkezett egy újabb betegség! A szívemmel kapcsolatos. Legyengültségemben – a krízist megelőzendő – pacemakert kellett beültetni. Egy másik volt tanítványom, dr. Gállfy Gabriella segített. Ugyan ő nem szív-, hanem tüdőspecialista, és egyéb területen is szakosodott. A fővárosi Orvostudományi Egyetem docense, nemzetközi konferenciák előadója. A férje, dr. Székely László viszont az Országos Kardiológiai Intézet vezető főorvosa. Segítő közreműködése révén pacemakert társítottak a szívemhez. A műtétet végző főorvos úr már a kontrollt is elvégezte, és az én általános közérzetemmel harmonizálva derűs arccal közölte, hogy a serkentő műszer akár egy évtizednél is hosszabb időn át szolgál minden további beavatkozás nélkül.

A pedagógusbér mindig kicsi volt, és aránytalan több más munkakör méltányolásához képest. Megnősültem, hamarosan megszülettek a gyerekek, mellékes kereset után kellett néznem. Magyar nyelv és irodalom szakos tanári képzettségem miatt azonban a kultúra és a művészetek világán túl nem sok mindenhez volt affinitásom. A csajági iskolához történt helyezésem idején elvállaltam a frissen épített és célszerű művelődési ház igazgatói feladatát, s nyugállományba vonulásomig, összesen 33 éven át nagyon sok ismeretet és élményt igyekeztem nyújtani a lakosságnak. Ez a munkakör se hozott sok pénzt, de növelte az iskolai feladatok végzése által megnyilvánuló szeretetet. Amikor például a családi házat építettük, összesen 124 szülő, ifjú vagy korosabb ember segített bennünket társadalmi munkában.

Az évtizedek során sajnos tíznél is több súlyos betegség vagy baleset ért! Azt, hogy ezekből kigyógyultam, elsősorban kedves feleségem, gyermekeink és az ő családtagjaik figyelmességének, határozottságuknak és áldozatvállalásuknak köszönhetem. Köszönetet mondok azonban azoknak a volt tanítványaimnak is, akik az orvostudomány specialistái gyanánt súlyos betegségeimből kigyógyítottak, és megkülönböztetett bánásmódban részesítettek. S köszönet azoknak, akik egyéb úton-módon voltak  támaszaink, és még ma is, szinte nap mint nap érezzük segítő hálájukat.

Márkus Zoltán, Csajág