Régen történt, felejthetetlen tündérmajori dolgok

Első emlékem az útról odafele nem jó, mert nagyon fárasztó volt. Édesapámmal gyalogolok 30-40 cm-es hóban novemberben az Imre napi búcsúra. Vonat közel nem állt meg, busz közlekedés még nem volt, így nagyon hosszú volt az út. Fáztunk, fáradtak voltunk, fogtuk egymás kezét, alig beszélgettünk. Reményt adott az, ha odaérünk minden kellemetlenséget elfelejtünk, azt is, hogy hogyan ropogott a talpunk alatt a hó. Végre megláttuk a kicsi falut, a füstölgő kéményeket, a belőlük magasra szálló szürke színével. Megérkeztünk a számunkra kedves kis házhoz, láttuk az eresz alatt csüngő jégcsapokat, de tudtuk, éreztük, ha belépünk az ajtón bent annál melegebb lesz. Így is volt. Minden fáradalmunkat elfelejtettük, mert olyan nagy-nagy szeretettel fogadtak bennünket. Égett, ropogott a fa a tűzhelyben, rajta finomabbnál finomabb ételek,, megtelt a levegő fahéj, vanília illatával, a megterített asztalok, letakarva a cukros perec, amit csak ott tudtunk enni, sehol máshol nem készült. Nem volt ringlis, de mi mégis szálltunk a boldogságtól. Másnap a hazafala út már rövidebb volt, mert szívünkbe beköltözött a meleg szeretet, fogtuk egymás kezét és már nem is fáztunk. Ígértük, hogy jövünk, ha kizöldel a természet, nyílnak a virágok és fejünk felett szállnak a madarak, halljuk a szárnyak csattogását. Tavasz lett és jöttünk, az út rövidebb lett, a kéményekből nem füst szállt, hanem itt-ott a gólyák rakták fészküket a kémény tetejére. A kis ház baromfi udvara megtelt apró állatkákkal. A kert végén kispatak csörgedezett, partjain magasodtak az ezüst színű rezgőnyár fák . A fűben ülve kellemes volt hallgatni a levelek suttogását. Alig vártam, hogy halljam a kolomp hangját, hogy érkeznek haza a tehenek, fogják a zsétert, amibe a teheneket megfejik, én fogom a poharam, hogy öntsenek nekem a habos, langyos tejből, ízét még mindig érzem e számban. Este lett, a tiszta szobában vetettek nekem ágyat, szalmazsák volt alattam, takaróm dunna (fosztott libatollal töltve), az ablakon behallatszott a tücskök ciripelése, a falevelek suttogása, így lehetett szépeket álmodni, aludni a Rezgőnyárfa közelében. Reggel kakasszóra ébredni, ismét habos telejt inni, reggelizni, ez felejthetetlen élmény.

Az idő múlásával kezdtem felnőttebbé válni, jártak oda buszok, így már egyedül is többször elmentem, mert nagyon szerettem ott lenni. Tiszta levegő, az udvar, az ablakok tele virágokkal, szombatonként lemeszelték a ház alját, összeseperték az utcát, hogy vasárnapra minden rendben legyen, amikor megszólal a harang hívó szava tudjanak templomba menni a misére. Ebéd után meg kiültek a házak előtt lévő kispadokra, hogy megbeszéljék a hét történéseit, hogy melyik lánynak ki az udvarlója, illik-e hozzá. Amíg ők beszélgettek, addig én végigsétáltam a baromfiudvaron, ahol mindig volt sok kíváncsi állat. Hívott a Rezgőnyárfa , levelei elsuttogták mi történt a kisház körül, ad-e neki éltető vizet a kispatak, hogy sokáig éljen, tudjon engem várni. Lement a nap, lassan megszólal a kolomp és vihetem a poharamat a habos tejért. A megmaradt tejből túrót, tejfölt készítettek és nyújtották a rétestésztát, máris finom ebéd készült, sült a túrós rétes, illata betöltötte a kisház konyhájának levegőjét. Este fele lett, megint búcsúznom kellett a Rezgőnyárfától . Visszajövök, mondtam én.

Pár év múlva családom, két lányom, kocsink lett, így már könnyebben és többször tudtunk menni. Sosem érkeztünk váratlanul, mert a tiszta szobából mindig került elő egy kis száradék (tészta), így nevezték a finom süteményeket. Már azt is többen vártuk, hogy mikor érkeznek haza a tehenek és a friss, habos tejből kinek lesz tele előbb a pohara, kinek lesz habosabb a szája. Érdeklődve jöttek velem a baromfiudvaron keresztül megnézni a kispatakot, a partján álló fát, amiről annyit meséltem. Ültünk csendben és vártuk a levelek suttogását, néha-néha ránk hullott egy ezüstszínű levelecske, amit eltettek emlékbe. Évek múltak, tavaszra nyár jött és mi mégis egyre ritkábban mentünk, mert a kisház lakója pár házzal odébb egy szerető nagy családba költözött, hosszú lett neki az egyedül eltöltött évek sora. Sajnáltam, ha mentünk az autóból, csak a fa koronáját láttuk. Nem ültek az asszonyok a házak előtt a kispadon. Nem hallatszott a kolomp hangja, üres lett a poharunk, nem lett többé habos a szánk. Minden évben mentünk látogatóba, mesélt sokat a régi szép időről, elmondta, hogy neki is hiányzik a falevelek suttogása.

90 év! Nagy boldogságban élni egy olyan helyen, ahol mindenki mindenkit ismer, fákat, bokrokat, ezért kívántuk, hogy jövünk köszönteni a 100. születésnapját, érje meg jó egészségben. Szerető családja készült az ünnepségre, már a torta a hűtőben, a virág a vázában, de ő nem várta meg a köszöneteket, a jókívánságok százait, mert csendben, ahogy élt szépen elaludt örökre. Csendben hallgattuk a zenét és imákat a temetőben, szél kezdett fújdogálni, akkor csoda történt: az ezüstszínű falevelek a virágokkal együtt befedték a sírhalmot. Odaláttam a szeretett fámra, de üresen hajlongtak az ágai, elfújta a szél, lehullott a Rezgőnyárfa ezüstszínű levele. Remélem, hogy újra kizöldelt a fa, ha nagy szél fúj hallgatom, hátha üzen nekem a levelek suttogásával.

Élj sokáig kispatak, tudd vízzel táplálni a fa gyökerét, kívánja neked az, aki a Tündérmajorban született,

Nagy szeretettel ajánlom a nagy családnak, akiknek nagyon hiányzik Ő!

Varga Gyuláné

Ajka